Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Tárkány Szűcs Ernő: Párválasztás hajdanában
hették, hogy kezük-lábuk meg volt kötve, akaratukat még kifejezésre sem juttathatták, a „másik” személyiségének az értékeit nem méltányolhatták. Az egyéni akarat, a szándék még áttételesen is a legritkább esetben juthatott szóhoz, a választás lehetősége rendkívül szűk körben érvényesülhetett. A múlt század végétől figyelhető csak meg, hogy a feudális rend felbomlása folytán a társadalmi kötöttségek is lazábbá váltak, a városokban és elsősorban a vagyontalan rétegeknél a választás lehetősége, joga kifejezettebbé vált. ERDEI Ferenc állapította meg, hogy „mindenkinek megvan a falu világában a típus szerinti helye, s csak ezen belül van párválasztási lehetősége.” Az egyén helyét belső társadalmi adottságok határozták meg, amelyek a párválasztás szempontjából névze lehettek történeti, községi, végül családi eredetűek. Az első csoportba tartozott pl. a vallási, vagy nemzetiségi megkötöttség, az endogámia és az exogámia; a másodikba pl. a községen belüli részek közötti tilalom; családi eredetű pedig pl. a vagyoni vagy rangkorlát volt. Ezek egyes helyeken házassági tilalmat vagy korlátot is megvalósítottak. A MEGKÖTÖTTSÉGEK A megkötöttségek jellegüket illetően lehettek jogilag kötelezőek, vagy csak az illem körébe tartozók; tilalmak és korlátok, amelyek alól azonban megfelelő adottságok esetén kivételezésnek volt helye. A társadalmi kötöttségek és a személyiségen alapuló önálló akarat érvényesítéséből származó összeütközések a párválasztásnál nagyon sűrűn figyelhetők meg. Ha ezeket a megkötöttségeket hatásuk szempontjából vesszük számba, időbelieket, térbelieket és személyieket különböztethetünk meg. Mielőtt azonban egyenként vázolnánk a szabályokat, hangsúlyoznunk kell, hogy valamennyi egy helyen, tehát egy faluban vagy egy mezővárosban nem jelentkezett, hanem közülük csak néhány érvényesült. Az elterjedtségről és az intenzitásról pontos mérleget nem is húzhatunk, mert részben egyes időszakra nézve (pl. a XVIII. század) csak elvétve állnak rendelkezésre adatok, részben a területi adatok, források is nagyon hézagosak. Időben a kötöttség részben az egyén életkorára, részben a házasodás naptári időpontjára volt kihatással. 14. életév betöltése előtt házasságot nem volt szabad kötni. A nagyon korai házasodás inkább nemzetiségeinkre volt jellemző, pl. a románokra, szlovákokra, akik sokszor korengedményt kértek. A magyarság szempontjából figyelemreméltó vizsgálatokat végzett KOVÄTS Zoltán és a továbbiakban hajdúnánási és csurgói (Somogy m.) megállapításait vesz- szük alapul, amelyek hozzávetőleg — feltehetően — az országos helyzetet is nagyjából tükrözhetik. Az adatok azt mutatják, hogy a XVIII. században az első házasságot kötő nőknek Hajdúnánáson 18,7%-a, Csurgón 54,2%-a 17 éven aluli volt. Hajdúnánáson 20 éves korára a nők 49,0%-a, a 20—24 éves életkora között pedig 37,0%-a már férjhez ment, tehát lényegében a nők 97,3%-a 25 éves kora előtt megházasodott. A férfiaknál a korösszetétel ugyancsak kedvezőnek látszik: 24 éves korára a legények 51%-a megnősült, és lényegében egyetlen először házasodó férfi sem lépte túl a 29. életévét. A XIX. században a módosulás csak annyi volt, hogy nők többet kötöttek házasságot 17 éves koruk előtt, a legények pedig a hadkötelezettség bevezetése alatt 20 éves koruk előtt alig nősültek. A XX. században mind a nők, mind a férfiak házasságra lépése egyre későbbi életkorra terelődött át. A nők többsége 20—24 éves korban ment férjhez, a férfiak zöme pedig 25—29 éves kor között nősült, ami arra utal, hogy a családalapítás anyagi feltételei kedvezőtlenné váltak. A fiatalkorúak ekkor már ritkábban házasodtak össze, hacsak valami kényszer nem sürgette őket, pl. korai terhesség, szülők tartása, betegsége, árvaság stb Egyes népelemeknél (székelyek, kalotaszegiek, sárköziek, matyók stb.) azonban változatlanul uralkodó maradt a korai házasság. A korkülönbség a legény és a leány között régebben 4—6 évre terjedt, a XX. században 3—4 évben, de egyes helyeken, pl. Tolna megyében, 5 évben állandósult. Az életkornak az volt a meghatározó szerepe, hogy — mint korábban láttuk — a legényeket 26, a lányokat pedig 24 éves koruk után vénnek tekintették és a társadalom legtöbb helyen kigúnyolta őket. A házasságkötést naptári időpontok is korlátozták. Egyes falusi naptárak ugyanis ismertek olyan időszakokat, amelyekben a házasságkötés tiltva volt, pl. farsang után. Ugyancsak KOVÁTS vizsgálatából tudjuk, hogy Hajdúnánáson a házasságkötés fő időszaka a XVIII. században a december—február közti időre (72%), Csurgón január—februárra (84%) esett, míg a többi hónapot a mezei munkák miatt mellőzték. A XIX. században Nánáson már jobban eloszlottak a házasságkötések az egyes hónapok között, de a téli hónapok túlsúlya még érezhető volt. A XX. században már március is belépett a frekventált hónapok közé. 1930-tól a házasságok zömét az év három utolsó hónapjában kötötték. AZ ENDOGÁMIA A térbeli, tehát települési házasodási korlát gyökerei az endogámiára (görög endo = belül, gamos = házasság) vezethetők vissza. Az endogám falu belső szabályai tiltják, vagy legalábbis igyekeznek háttérbe szorítani a más falubelivel, a más vallásúval vagy nemzetiségűvel való házasságot, tehát alapelve az, hogy „hasonló a hasonlóval”. A XVIII. században — ha hihetünk egyes leírásoknak — az ország falvainak a többségét még bizonyos fokú endogámia jellemezte, kivéve azokat, amelyek a volt hódoltsági területen újratelepültek. Pontos felméréseink ugyan még a XIX. századra sincsenek, mert a népmozgalom ezt az oldalát a statisztikusok is elhanyagolták, azonban a népleírásokból mégis valamelyes kép bontakozhat ki bennünk a leginkább érdekelt területekről. Ezek a következők voltak: A Dunántúlon — általában — ide számítjuk a Csallóközt, Szigetközt, Sárközt, Tolna megye német falvait (amelyek a második világháború végéig egymással is alig házasodtak), az Őrséget, Göcsejt, Ormánságot, Zala. Somogy és Vas megyék egyes falvait, a Hegyhát vidékét, a Tiszántúlon a matyó és a palóc falvak egy részét, a Sárrétet, az ecsedi láp vidékét, a Felvidék sok magyar és szlovák faluját, Hollókőt, Erdélyben Kalotaszeget, a Mezőség egyes részeit, a székelyek legtöbb faluját. De még az ilyen tág csoportosítás is sok meglepetéssel járhat, mert két szomszédos faluban is eltérő szokást lehetett találni: az egyik „bigott” endogám volt, a másikban minden megkötés nélkül házasodtak a fiatalok, akár távoli falubeliekkel is. Részletes vizsgálatok híján ezeket az eltéréseket csak érzékelni tudjuk, de ki vállalkozna az eltérések megmagyarázására, vagy a törvényszerűségek pontos megállapítására? Megfelelő szaktanulmányok helyett néhány leírással 46
