Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kelecsényi Gábor: Őszi utazás a fehér gépkocsin
volna a kisasszonynapi búcsún. Megint a sétapálcát sejtettük, de most nem kört írt le, hanem indulatosan suhintott, és mi felvontuk vitorláinkat, hogy Szindbád kétütemű hajóján útnabeljünk szülőföldünk felé. ♦ A nap, noha pályája a föntebb említett napéjegyen múltával már az égi ekvátor alatt járt, még érlelőn tudta szórni melegét a Villányi hegység lankáira, amidőn pár nappal a Kárpátokból való visszatérés után arra vetődött kétütemű hajócskánk. Présházak kéménye füstölgőit a part déli verőjén, ahol a szőlők között őrködő gyümölcsfák már őszi egyenruhában teljesítették tisztüket. Michelangelo tervezett ilyen színeket a pápai udvar svájci gárdistáinak. Amidőn egy öböl kanyarulatában feltűnt Mária- gyüd kéttornyú temploma, megint eszünkbe jutott Szindbád. Ilyen búcsújáró helyeken keresett gyógyírt a megtört hajós az álmatlanság ellen, amikor már egyaránt csődöt mondott Lévy doktornak és az óbudai vajákos asz- szonyoknak a tudománya. A kettős torony láttán előtört emlékeim mélyéből, hogy boldogult úrfikoromban, valamikor Szindbád halálának évtizedében jártam ebben az öbölben, és az ifjúkort idézve összefutott számban annak a bornak az íze, amit átalag'ban hoztak utánunk a kocsiderékban, és azé is, mellyel ugyanakkor a Szent Ferenc rendi barátok kedveskedtek a vacsoránál, majd az azt követő beszélgetésnél a különleges elbánásra érdemesített vendégeknek. A hajósok azonban szerelmesek az őszi napsütés által előcsalogatott egyenletes, sohasem alattomos szélbe, melyet a gyerekek is oly előszeretettel használnak sár- kányeregetésre, s mely oly könnyedén repíti a hajókat még nem látott kikötők felé. Ugyanezért nem tértünk be a gyüdi öbölbe, és továbbra is vidám halakként bukfenceztek mellettünk a műút felezővonalának szaggatott fehér csíkjai. Aztán egyszer csak elővillant egy bója, mely nem túl rangos, de régi vendéglők kézzel írott étlapjainak hangulatát idéző táblájával éppen ebédidőben hívta fel figyelmünket, hogy ha a kormányt balra húzzuk, 1000 méterre terített asztal vár bennünket. Egyrészt eszünkbe jutott, hogy Szindbád mindig előnyben részesítette azokat a vendéglőket, ahol még kézzel írták a spejzcetlií, másrészt rögtön átláttuk, hogy ameny- nyiben nincs balekfogó csalafintaság a dologban, a feltüntetett 1000 méter már a csábítón hívogató lankás szőlők közé nyúlik, amiért is szót fogadtunk a kiírásnak. Úgyszintén a mellékút újabb elágazásainál gondosan elhelyezett útmutatásoknak is, amelyeken lelki- ismeretesen csökkent a hátralevő métereket jelző szám. Az utolsó 100 méter már a szőlősorok között vivő kaptatom terelt, s miközben azon tűnődtünk, hogy hogyan tudnak itt feljutni azok, akiket esős időben vet ide sorsuk, besiklottunk egy barátságos udvar öblébe. A kapaszkodó kétütemű dohogása után jólesett a barátságos csönd, de egyben nyugtalanított is, mert semmi sem utalt arra, hogy valahová megérkeztünk. Sehol egy lélek. A nyitott ajtón látni bent a hangtalanul kérődző, abrosz nélküli asztalokat. „Jövök már!” ért ért utol kétszer is valahonnan lentről, a szőlősorok közül egy női kiáltás, majd nem sokkal utána a kiáltást érzékeltető longitudinális hullámok kiváltója is, széles mosollyal és még szélesebb csípővel, aminek kilói ugyancsak nehézzé tették számára a lélegzést. A nepáli ser- pák érezhetik így magukat a Csomolungma meredekén. De ha már hasonlatot keresünk, a vendégmarasztalő mosoly tulajdonosa inkább a Becsből Pestre vetődött Vájszné született März Johannára emlékeztetett, aki ama Becs városához címzett terézvárosi kocsma konyháját irányította, ahol a Boldogult úrfikoromban leírt, emlékezetes ebéd lezajlott. A bejárati ajtó fölött azonban nem ez a név szerepelt tulajdonodként. De hiszen alter- ego volt Rezeda Kázmér is. Az alterego Vájszmé egyelőre kezét töröigette kötényébe, várva, míg össze tud gyűjteni annyi lélegzetet, hogy megszólalhasson. — Étlapot ugyan nem látok, de biztosan tud valamit ajánlani — segítettem neki. — Ebédelni szeretnénk. — Az igazat megvallva, nyári vendéglő vagyunk, ilyen késő ősszel már nem nagyon számítunk vendégre —■ nyerte vissza lassan sziavát. — Nem is főztem, osak magunknak. Azt szívesen felajánlom, mert mi már ebédeltünk a szomszédban, ahová szüretelni hívtak. Miután messzemenőleg megnyugtattuk, hogy mi tökéletesen beérjük azzal, amit maguknak főzött, s ezenközben alkalom nyílott a kaptató fáradalmainak kipihenésére, kezdte ecsetelni a számunkra tervezett étrendet. — Van tyúklevesem, amit házilag gyúrt, hosszú tésztával és főtt hússal tudok adni. A máj és zúza nincs benne, mert azt apró darabokra vágva belé szoktam keverni a töltött csirke töltelékébe. Mert azt is tudok adni, meg töltöttkáposztát, ha szeretik. Bár ez utóbbi fogás említésénél szélesedett el leg- biztatóbbian mosolya, mi éppen ennél kezdtünk el kissé szabadkozni. Erre következett a műalkotás részletes ismertetése, az összes ingrediensekkel, amelyből világosan kitűnt szakmai öntudata, miszerint a főzés is azon dolgok közé tartozik, melyet éppúgy nem lehet könyvből megtanulni, mint nem lehet az úszást vagy a biciklizést sem. Aranypirosan csobogott körülöttünk a nyárutó, s ebből az elemből nem szívesen követtük invitálását a hűvös belső lokalitásba, mint ahogyan a gőzfürdőben is csak az igazán profik mártóznak szívesén a hideg medencébe. — Látjuk, hogy teraszuk nincsen, de azért biztosan tudnának kint teríteni? — próbáltuk rátukmálni magunkra Vájszné gondoskodását. — Jóska, vigyél ki egy asztalt és két széket az udvarra ! A kopaszodó Jóska, aki hajdan csárdái üzletvitelben nyilván mindenes lett volna, szó nélkül végrehajtotta a megbízatást. Székünket gondosan az égi ekvá- tor alatt járó nap állásához igazítva, helyet foglaltunk. Vájszné széles mozdulatokkal eligazította a kézügybe helyezett asztalon az abroszt és közben mentegetőzött. — A levesre kicsit várni kell. A tésztát csak közvetlenül tálalás előtt szoktam befőzni. Nem szeretjük, ha elázik. — És közben, mintha az étterem homálya felé nézett volna. — Ráérünk. Azt se bántuk volna, ha azt közli, hogy megállította a húzóláncos órát. (Biztosan volt a konyhája falán, aminthogy kellett lenni rézüstöknek és más hajdani készségeknek is.) „Kitenni a napra”, idézzük a hóbortos festőnek, Csontváryníak a bécsi kabinetirodába adresszált táviratát, amit akkor adott fel, amikor a sajtó közölte, hogy őfelsége, I. Ferencz József állapota a hörghurutból kifolyólag válságosra fordult. A közben felszolgált tyúkhúsleves mindenesetre olyan volt, mint amilyet Schön- brunnban az udvari orvos rendelkezésére főztek őfelségének 1916. november 20-án, mint másnap kiderült, a 27
