Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Károly: Németországban karácsony este volt

Németországban karácsony este volt

1945. április 23-án szabadítottak ki bennünket, akik még éltünk, akik kibírtuk volna még néhány hétig a háromszoros drótkerítések mögött. A Nürnberg közeiében levő herschbruoki koncentrációs táborból történt kiszabadulásunk után Linzbe, egy fenyveserdőben rejtőző üdülőtáborba szállítottak, mely a Duna partja melletti hegyre épült.

Ott elhatároztam, hogy iszonyatos élményeimet leírom, úgy hamarjában. Azt akartaim, hogy soha, soha ne felejtsek el semmit a szenvedésekből, a rettenetes Gyötrelmekből. Szereztem egy irkát és egy ceruzát. Azonnal elkezdtem írni, de csak az első nap „élményeit” rögzíthettem, mert már az írás első óráiban megértettem, hogy túlságosan sok volt a borzalmakból, amikből részt vállalni kényszerítettek. Mégegyszer átélni mindazt, amiben részem volt, iámig az írással gyötrődöm, abban az időben lehetetlen volt elviselnem. Később, hosz- szú-hosszú évek után se bírtam gyűjteni magiamban annyi erőt, hogy emlékezzek.. •

1944. december 13-át írtak. Sok találgatás és suttogás után megtudtuk: átadnak bennünket munkára a német csapatoknak. Nem is sejthettük, hogy a háborúnak ebben a végső szakaszában ez a hír mit is jelenthet számunkra. A csaknem három éve tartó munkaszolgálat során többször is munkára vezényeltek bennünket a németekhez. Ezek annyi megszámlálhatatlan gyötrelem után — mindig könnyebbséget hoztak nekünk.

Ésszerű munkát hajszolás, ütlegek nélkül, olykor ételmaradékot és cigarettát. Ám még a legkörültekintőbbet és a „majrésok” sem sejtették, hogy most valami egészen más következik, összeraktuk szerelvényeinket. Betettük a csajkát és a kanalat az ócska hátizsákba, koszorút sodortunk a kiselejtezett, valaha volt lótakaró pokrócokból. Igazítottunk egyet sárga kar- szallagos rongyainkon, melyeket valamikor „selejtes fca- tonaruhának” csúfoltak, majd szerszámainkat vállunkra : téve, kiálltunk sorakozni az út szélére.

És ebkor tartották részünkre a második világháborúban az utolsó posta osztást. Lehangoló, nehéz percek következtek. A semmiben is végtelenségig reménykedő sorstársaimhoz visszaérkeztek a hetekkel ezelőtt elküldött levelezőlapok, melyekre lila tintás bélyegzővel rányomták a legkegyetlenebb mondatot: „Címzett elköltözött. vissza a feladónak!”.

Elköltözött... de vajon hová, és főképpen: ho- ■gyan?...

Csak egyet sóhajtott, aki visszakapta levelezőlapját és több szót már nem is ejtettek róla.

Én voltam az egyetlen az egész században, aki választ is kapott a lapjára. Boldognak kellett volna lennem, hiszen a lap azt jelentette, hogy őt még nem nevezik „címzett elköltözött”-nek, de ezt a különleges szerencsét én akkor nagyon nehéznek éreztem, és szinte szégyelltem magam a többiek előtt. Gombnyi nagyságú, csöpp fényképet varrt fel a lap sarkára a feleségem és ahogy néztem az ismerős betűket, néztem a csöppnyi, komoly, szöszke bajjal keretezett arcocskát, mely a távolt figyelte, csalhatatlan bizonyossággal megéreztem, hogy ez az utolsó otthonról küldött levél.

Tudtam, hogy ez a lap nem csak az enyém, a levél mindenkinek szól. aki sóvárogva vágyott csupán egyetlen mondatra, amelyet otthonról írtak, ami enyhítené nehéz, sötét gondolataikat. Szegény barátaim vágyón figyelték, hogy mikor vehetik át egymás kezéből a lapocskát. Láttam kitágult, könyörgő szemeiket és pontosan tudtam, mit éreznek azök, akik egy pillanat, ra, szemüket lehunyva, a lapot szájukhoz emelték és megcsókolták.

Már teljesen sötét volt, amikor elhagytuk Pavlovi, cét, utolsó szálláshelyünket. Felhős, vak éjszaka volt egyetlen csillag sem világított. A szekerek mellett me. neteltünk Maruszov községen át. A mély agyagban tengelyig süllyedtek a kerekek.

Róth Imre, az egyik „kocsis”, hirtelen hátrafutott közénk és egy üveg pálinkát adott át az egyik fiúnak és mindjárt visszaszaladt a szekeréhez. Ismertük Imre meggondolatlanságait. Tudtuk, hogy valamelyik keretlegénynek a szekérre tett hátizsákjából emelte el. Merész volt, mert még soha nem fizetett rá vakmerőségeire. Kézről kézre járt az üveg, három perc alatt kiürült az egész: a szerencséseknek — Kárász Endrének és Várnai Gyurinak — kétszer is jutott.

Késő éjszaka értünk Baltov községbe. Jártunk mi már itt, hosszú heteken át laktunk egy pajtát, honnét reggelenként a keretlegények hajtottak bennünket árkot ásni, aknát szedni, fát vágni, sírokat ásni, holttesteket vagy azok maradványait elföldelni. Ezy iskolaépületbe tereltek bennünket. Szalma nem volt, a puszta padlóra feküdtünk, s mint a fadarabok, aludtunk reggelig.

Kilenc óra körül egy idős német katona jött a terembe. Éppen akkor lépett be, amikor az asztalon levő ócska vászonterítőért — melyet többen kiszemeltek maguknak, hogy kapcát szabdaljanak belőle — már megkezdődött a közelharc. A német végignézett rajtunk, a padlóra köpött, megfordult és szó nélkül kiment.

Jártunk mi már itt, Vitéz Bődé Pál, Magyar Királyi Főhadnagy Űr! így hívták azt a vénembert, akit a háború utolsó hónapjaiban kerítettek elő valahonnét és bevonultatták, kinevezték századunk parancsnokává. A Főhadnagy Űr vegetáriánus volt. Egyetlen téma érdekelte: teremtsék elő részére a nélkülözhetetlen zöldségféléket, paradicsomot és káposztát. Ezért kapta tőlünk a „vén répatolvaj” becenevet. Ez a furcsa aggastyán az utolsó hetekben már alig mutatkozott, békéiben hagyott minket. Előírt munkákat már nem végeztettek velünk. A keretlegények is csak saját szórakozásaikkal törődtek. Nekünk már csak éjjeli ügyeletet kellett adnunk. Ez volt minden az utolsó hetekben.

Egy reggel két nagy teherautó állt meg az iskola előtt. Német egyenruhába öltöztetett, kucsmájukon halálfejes jelvénnyel, ukrán nemzetiségű, német zsoldban szolgáló milicisták voltak az érkezők. Borzadva lestük nyers, durva arcukat, vállukon a géppisztolyokat, az övükbe tűzdelt kézigránátokat.

Ismertük már a hírüket. Azt beszélték róluk, hogy ők végzik el a „piszkos munkákat”, mint kivégzőosztag. Történeték jutottak el hozzánk arról is, hogy a kivégzendő emberekkel megásatják a saját sírjaikat. Mind- nyájam csak egyre tudtunk gondolni: ki akarnak irtani bennünket és ezek itt a kivezényelt ítéletvégrehajtók.

Egymás arcát lestük. Vártuk, ki mondja ki az elfogadható tervet, milyen módon menekülhetnénk sorsunk előre sejthető, szörnyűséges fordulata elől. Korábban kétszer is adódott szökésre alkalom, de ez csak három embernek sikerült. Tudtuk, hogy itt a közeli er7