Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Károly: Németországban karácsony este volt

dőkben lengyel partizánok tanyáznak, de hozzájuk nem mehettünk, nem fogadták be maguk közé a sárga kar- szalagosokat.

A német egyenruhás ukránok sorakoztatták a századokat és elindították új út felé. Bántani nem bántottak senkit, de egy Osztroviec nevű községben, ahol megálltunk, már szigorú őrizettel vigyáztak ránk, körülvették szálláshelyünket. A kerítéseken belül szabad mozgásunk volt és nem akadályozták, hogy értékeinket kenyérre cseréljük a lakossággal. Nem szóltak hozzánk, de már jól láthattuk, hogy valami nagy baj szakad ránk hamarosan.

Másnap jött a bevagonírozás- Szerszámainkat le kellett adnunk, elvitték a székereket és a lovakat is. Egy- egy vagonban negyven ember zsúfolódott. A három század parancsnokainak és keretlegényeinek többsége ottmaradt, nem jötték velünk. A „szállítmány” vezetője a VI/1. század parancsnoka, Péter Pál főhadnagy úr lett.

Ezen a napon, még utoljára, felvételezték a német géhás egységektől az élelmet a 800 személy részére. A cigarettát és a cukorkát teljes egészében, s a konzervek nagy részét ez alkalommal is ellopták tőlünk, illetve „megtartották maguknak”.

Kívülről bereteszelték a vagonajtókat, már nem juthattunk ki. A pillanatnyilag leglényegesebbet azonnal megoldottuk: lyukat fúrtunk a vagon odalába, hogy kifelé vizelhessünk. Közben a réseken át megfigyelhettük, hogy a német egyenruhás osztag gépkocsikra szállt és ellenkező irányban elhajtott. Ez nagy megkönnyebbülést szerzett mindnyájunknak. Éjszakai órákban, a kattogó kerekek felett a padlón fékve, suttogva ismertük be, hogy félünk, nagyon félünk. Ismeretlen utunk végcéljáról félelmetes elképzeléseink voltak. Éreztük, hogy most következik he nyomorúságos sorsunk utolsó fordulata. Nem volt nehéz következtetnünk, hogy Németországba hurcolnak bennünket. Nem az ismeretlen munkák miatt rettegtünk, hiszen már közel három év telt el azóta, hogy hivatásos rabszolgaalakulat tagjaivá gyötörtek minket.

... És a szerelvény haladt, haladt a kattogó síneken. Lestük az állomások neveit: Krakkó. ■. Katowi- cze .. . Majd német városok: Hindenburg ... Opeln . .

Chemnitz

............És kattogott tovább! Tovább! Tovább!

T

ovább! Űt közben teljesen elfogyott a felvételezett élelem. Kenyerünk sem maradt.

Karácsonyestén is úton voltunk. És karácsony napján. Kattogtak a szerelvény kerekei. Elfutottak mellettünk a december végi sivár mezők, erdők, szürke párába burkolt kis házak. Csönd volt. Csönd. Kihaltnak tűnt minden. „Pestiek! Drága Otthoniak! Mit csináltok?

Éhesek vagytok-e? Egyáltalán: éltek-e még? Sejti- ték-e, mi történik most velünk? Tudnátok-e válaiszt adni arra, hogy hová visznek bennünket és ott mi lesz a sorsunk? Hallgassátok, a vonat kerekei is azt kérdezik: mi lesz? ... mi lesz?... mi lesz? . . . mi lesz? .. .

„Weiden” olvastuk le a következő állomásépület faláról. „Flohn” következett néhány óra múlva. Azután megálltunk. Valahogyan megéreztük, hogy befejeztük az utazást, megérkeztünk. „Flossenburg” volt az állomás felirata- Magasnak tűnő hegyek vették körül az állomást. Tiszta, csípősen hideg levegő vágott az arcunkba. Hegyek, fenyőerdők mindenütt. Téli vagy nyári szabadságra utazó turistáknak bizonyára kitűnő üdülőhely.

Az állomásépület mögött átlátszó vizű, sekély patak húzódott. Csúcsos tetejű, sok ablakú, csöndes házakat láttunk. Ápoltak, teljesen épek voltak. Itt nem pusztított a háború.

Kanyargós hegyi úton hajtottak bennünket felfelé. Már az állomáson észrevettük, hogy a hegy tetején valamilyen várromhoz hasonló épület lehet. Romantikus, történelmi időkre emlékeztető látvány volt. Órák múltán közelebbről szemlélhettük.

Űt közben különös, számunkra is furcsa és ijesztő, kopott német katonaruhákba öltözött férfiak álltak az erdő szélén. Egyenruhában voltak, de fegyvertelenül.. Legtöbbnek még derékszíja sem volt. Váratlanul magyarul szólaltak meg. Először csak cigarettát kértek, de utána már azt tanácsolták, hogy adjuk nekik gyűrűinket, értékeinket, mert ott „fenn” úgyis mindent elszed-- nek tőlünk. Kiejtésük elárulta, hogy magyarországi svábokból alakult „egység” tagjai lehetnek.

Az odavalósi hegyilakók is az út szélén ácsorogtak. Ők egyetlen szó nélkül bámultak. Ki tudja, mire gondolhattak, amikor némán szemlélték toprongyos csapatunkat?

Fenyőerdők között érkeztünk fel a kopár szikla- orom aljához. Az utolsó kanyar végén leeresztett, nagy kapusorompó állta utunkat... És ekkor megláttuk a „Tábort”, a több soros drótkerítéssel elzárt, hatalmas területet és a leeresztett sorompó innenső oldaláról először tűnt szemünk elé a piszkoszöld színű, földszintes barakkok katonás sora. A bejárati kapu két oldalán magasodó őrtornyokból géppuskák meredtek ránk, mellőlük SS-'katonák figyeltek komor mozdulatlansággal. Az őrtornyok között, a kapu felett gót betűs felirat világított: „Flossenburg. Konzentrations Lager” és alatta a döbbenetes jelmondat, melyet akkor még csak lefordítani tudtunk, megérteni nem: „Arbeit macht Erei!” — vagyis: ,,A munka megszabadít !”.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Mi még itt is abban az álomban ringattuk magunkat, hogy mint „szabad hadimunibásokat”, valamilyen német badianjnag- gyárba visznek dolgozni.

Parancsszavak harsogtak, kinyitották a kiapu két szárnyát és ötös sorokban megindítottak befelé, a koncentrációs tábor hatalmas udvarára. Még nem volt sötét, de már alkonyodott. Láthattuk, hogy kis távolságra egymástól emelkednek az őrtornyok, bennük a géppus kás, némán figyelő SS-őrök, akik kézi reflektorokkal világítotttiak.

Néhány perc múlva hallottuk a becsukódó kapu- szárnyak csattanását, miután a térség mind a nyolcszázunkat magába szippantott. Dermedt pillanatok közben valamelyikünk felkiáltott, amikor meglátta az első csíkos ruhás élőlényt, de akkor már több irányból feltűntek a csíkos ruhás, csíkos sapkás, különös alakok. Közelebb érve megláthattuk, hogy a fegyencruhák mellén és hátán arasznyi nagyságú ,,K. L.” betűk fehérlettek. A csíkos ruhások arca furcsa viaszsápadt szintien játszott, megelevenedett panoptikumfiguráknak tűntek, amint körülöttünk mászkáltak. Észrevettük, hogy meg vannak számozva. A zubbonyukon, mellük magasságában, egy hosszabb szám, valamilyen jelzés és egy betű volt felvarrva.

Még mindig reménykedtünk. Sokan voltak, akik azt mondogatták: perceken belül kitudódik, hogy itt valami téves intézkedés történt a 800 munkaszolgálatossal- A koncentrációs tábor parancsnoksága új parancsot sű és pontosan úgy, ahogy bejöttünk a sorompón, a kapun keresztül, menetoszlopban távozunk, egyenesen a hadianyaggyárba, ahová -a frontról útba indítottak bennünket, ahol már türelmetlenül várnak ránk, mert nélkülözhetetlen szükségük van a munkánkra.

Nem történt így, nem történhetett így. Rövid ácsor8