Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Benda Kálmán: A helytörténetkutatás új útjai I.
csemő- és gyermekhalandóság, a járványok szinte évenkint megtizedelték a lakosságot. Erről később még szólunk majd. Az 1787-es népszámlálásból történő visszakövetkezte tések szerint tehát 1710 körül Magyarország népessége legalább 3,5—4 millió körül kellett, hogy legyen. De ha ez így van, hogy egyeztetjük ezt össze az egykorú adatokkal, amelyek arról beszélnek, hogy fél or- szágnyi terület, szinte az egész Nagyalföld, lakatlan pusztasággá vált a török hódoltság és az állandó háborúk következtében. Az 1620-as években kocsin Belgrád felé haladó császári követ azt írja, hogy Budától Belgrádig nem talált lakott helyre, s teremtett lélekkel sem találkozott. A török, majd a XVII. század végi magyar összeírások a Duna—Tisza közi, vagy a nyugat-dunántúli falvakat sorozatosan lakatlannak mondják, és Bocskai István 1605-ös nagy kiváltságlevele, amellyel a hajdúkat letelepítette, azt mondja, még Szabolcs megye déli része is néptelen volt, a falvakat felgyújtotta a császári zsoldos vagy a török sereg, lakóit leölték vagy rabszíjra fűzték, a táj elvadult, s emberek helyett medvék és farkasok hazájává lett. Hol az igazság? A kérdésekre a választ csak a helytörténeti kutatásoktól várhatjuk, részben már meg is kaptuk. Ügy tűnik, korábbi álláspontunkat módosítani kell, nem pusztult ki teljesen az Alföld régi magyar lakossága. A hajdúvárosok legújabban készült monográfiái megvizsgálták a XVI. századi jobbágyösszeírások névanyagát. Feltűnt, hogy egy sor XVII. századi jellegzetes hajdúsági vezetéknév már az 1500-as években is megtalálható ugyanott, viselőik tehát folyamatosan ott éltek. Következésképp a hajdúk nem puszta és üres helyekre települtek, hanem gyér lakosságú, a hadjáratok által feldúlt falvakba. Szoboszlón sokáig egymás mellett élt a jobbágyfalu és a kiváltságos hajdútelepülés. Ma már ennek következményei is részben megelevenedtek: a szabad hajdúk és a földesúri fennhatóság alatt élő jobbágyak, illetve leszármazóik közötti sorozatos ellentétek a XVII. században, sőt még a XVIII. elején is. Szabolcs megye déli részén tehát nem pusztult ki az őslakosság, — de úgy látszik, az Alföld középső részein sem. Ezt valószínűsitik az utóbbi évek embertani kutatásai. Tudjuk, hogy a honfoglaláskor a Duna két partját a fejedelmi Megyer törzs szállta meg. A sírokból elég jól ismerjük a törzs Árpád-kori antropológiai elemeit, amelyek néhány — más törzsnél nem levő — jellegzetességet mutatnak fel. Több településen napjainkban végzett embertani felmérés azt mutatja, hogy a honfoglalás kori jellegzetességek a mai lakosságban is fellelhetők, néhol nem is jelentéktelen arányban. Ez pedig csak egy módon lehetséges: ha a középkori lakosság egy része átvészelte a török hódoltságot. Hogy akkor miért jelezték pusztának és lakatlannak ugyanezeket a falvakat? A lakosság nyilván elmenekült, behúzódott a mocsarak és a nádasok hozzáférhetetlen világába, s csak évek vagy évtizedek múlva költözött vissza lakóhelyére. Egyes, egyelőre szórványos vizsgálatok tehát azt mutatják, hogy a lakosság pusztulásáról, a népesség számáról, összetételéről vallott korábbi megállapításaink revízióra szorulnak. Annyi máris bizonyos, hogy többen lau- tak az országban, mint gondoltuk, s az Alföld pusztulása nagy volt, de nem volt teljesen megsemmisítő. Biztosat, részleteket azonban majd csak akkor mondhatunk, ha helytörténeti kutatások során településenként tisztáztuk a kérdést. Úgy tűnik egyébként, hogy ha egyes vonatkozásokban a valóságnál kevesebbre becsültük a népességet, más vonatkozásban meg eltúloztuk. Nézzük meg pl. röviden, mit tudunk a Bocsikai-féle hajdúk számáról? Ügy tanultuk az iskolában, hogy Bocskai István 1605- ben tízezer hajdúvitézt telepített le a mai Hajdúságban, a hat kiváltságos hajdúvárosban. Tízezer katona a családtagokkal együtt mintegy 45—50 000 ember. Az első részletes összeírás az 1703-as, azonban kerek számban mindössze 2500 hajdúról tud, tehát asszonyokkal és gyerekekkel mintegy 12 500 főről. Ez azt jelenti, hogy a XVII. század folyamán a letelepített hajdúság száma nem hogy szaporodott volna, hanem még mintegy 35 000 fővel, eredeti létszámának mintegy 75%-ával csökkent. A különbség kiáltó és magyarázatot igényel. Ezt a magyarázatot az 1680-as tatár támadásban, a Szejdi-járás- ban vélték történészeink megtalálni, mondván, hogy a lakosság majd háromnegyedéit leölték, vagy rabszíjra fűzték. Ha azonban megvizsgáljuk az 1600-as évek elejének népességi viszonyait, az 50 000 ember letelepítése gyanút kelt. Hat felé osztva ezt a számot, egy-egy hajdúvárosra átlagban nyolcezer embert számolhatunk. Tudjuk azonban, hogy az ország legnagyobb városainak lakossága sem haladta meg ebben az időben a 4—5000 főt. Ezek szerint egy-egy hajdúvárosban még egyszer annyian éltek volna, mint Debrecenben, Pozsonyban, vagy Kolozsvárt? Ez még csak nem is valószínű. Egész Szabolcs megye lákossága — a hajdútelepek nélkül — az 1600-as években mintegy 40—50 000 volt. A hajdúk tehát többen lettek volna, mint a megye egész többi népessége? — Ez sem látszik valószínűnek. Ebben az esetben nyilván más lett volna a nemesi vármegye és a hajdúvárosok közti hatalmi viszony is, mint ami kialakult. Ma már bizonyított, hogy tízezer hajdúvitéz letelepedéséről nem beszélhetünk; (a tízezres szám egyébként sem bizonyítható.) A Bocskai által kiváltságoltak nagyobb része úgy látszik, nem élt a felkínált lehetőséggel, nem kívánta a harcos életmódot a földműveléssel fölcserélni. A nemesítő okiratban név szerint megemlített kapitányaikkal és csapataikkal sűrűn találkozunk az elkövetkezők évek háborúiban, mint szabad, tehát le nem települt hajdúkkal, sőt később közülük többen máshová szóló települési kiváltságot kaptak. A későbbi adatokból visszakövetkeztetve 1605-ben aligha települt le több 3000 hajdúnál, családtagokkal együtt mintegy 15 000 embernél. A kor viszonyaihoz képest ez is jelentős tömeg volt, érthető, hogy jelenlétük teljesen felkavarta Szabolcs megye hagyományos rendjét. Benda Kálmán ( Folytatjuk ) 60
