Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Für Lajos: Tájtörténet monográfiák
vagy bármely más növénykultúra meghonosodásában jelentős szerepe volt a felhalmozott történelmi tapasztalatoknak, annak az ismeretkincsnek és gyakorlatnak, amit az elődök hagyományoztak utódaikra. Történelmi hagyományok alatt azonban nemcsak a termelési tapasztalatokban áthagyományozható becses örökséget értjük, hanem olyan kiváltságos helyzetet is, amelyet (mint például a dunántúli Őrség vagy az erdélyi Székelyföld) a történelem során szerzett meg magának egy-egy tájegység népe. Ezek a kiváltságok, a sajátos jogállások ugyanis esetenként sajátos tájkultúrák kialakulását segítették elő. Az elvi-módszertani kérdések taglalása közben joggal vetődhet fel: vajon mikortól is beszélhetünk a hazai agrártájiak kialakulásáról? Nem lehet vitás: egy-egy agrártájnak a markánsabb vagy éppen halványabb jelei már a feudalizmus korszakában megmutatkoztak. Elegendő utalni az alföldi és a magashegyvidéki állattartásra vagy a már említett hagyományos borvidékekre. Mint tudjuk, eredete ezeknek és azoknak is a középkor századaiba nyúlik vissza. Gyökereik azonban csaknem kizárólagosan a természetföldrajzi adottságokból és nem valmely piaci-fogyasztói igényekből táplálkoztak. A tájkultúrák kezdetleges fokát, lassúbb fejlődését a közgazdasági tényezők hiánya vagy gyengesége magyarázza elsősorban. A szó igazi értelmében vett tájkultúrák kialakulása nálunk is a kapitalista fejlődéssel együtt indult meg. A hagyományok és a természetföldrajzi adottságok mellett mind nagyobb szerepe lett a közgazdasági tényezőknek. A tájak, országok, sőt földrészek közötti munkamegosztás kialakulása valójában a tőkés fejlődés terméke. A termelés differenciálódásának, másfelől az egységesülő hazai piacok hatására az egyes tájegységek között fokozódó specializálódás, munkamegosztás ment végbe. A világot átfogó közlekedési hálózat kiépülése, a világpiac létrejötte elhárította az akadályokat; a megtermelt áruk most már akár földrésznyi távolságokra is továbbíthatók. A táj fogalmának és a tájkultúrákat létrehozó tényezőknek számbavétele után röviden utalni kell arra is, hogy a tájkultúrák történetének vizsgálata nem azonos a országtájak (pl. Dunántúl, Alföld vagy Erdély) és nem azonos a mezőgazdasági üzemek történetének a kutatásával. Amint az eddig elmondottakból is kitűnik, a tájkultúrák vizsgálata általában nagyobb, ill. kisebb egységekre irányul. Érthetően, hiszen egy-egy országrészen belül többféle tájkultúra is keletkezhet (mint az Alföldön pl. a homoki szőlő- és gyümölcskultúra, a makói hagyma, a viharsarki gabonakultúra stb.). Az üzemtörténeti kutatás viszont, még ha tárgya éppenséggel egy- egy nagy kiterjedésű uradalom is, a tájkultúráknál lényegesen kisebb vagy azoknál összetettebb területi egységekre irányul, az agrártermelést egy-egy meghatározott üzem keretében vizsgálja. Vajon milyen lehetőségek kínálkoznak nálunk a tájkultúrák történeti vizsgálatára? Másként fogalmazva: történelmi szempontból milyen fajtái különíthetők el a tájkultúráknak? Vizsgálatra tulajdonképpen háromféle táj fajta kínálkozik: 1. Tartós tájkultúrák. Ilyennek lehet tekinteni például az Eger vidéki, Tokaj-hegy aljai, immár évszázadok óta virágzó szőlőkultúráfcat. Az olyanokat tehát, amelyek gyakran évszázadokon és gazdasági-társadalmi formációkon átnyúlva illeszkednek az orság gazdasági vérkeringésébe. 2. Változó vagy átmeneti tájkultúrák. A Délkeiet-Alföldön pl. a XVIII. század végéig igen jelentős és kiterjedt állattenyésztés folyt. Hatalmas legelők, mocsarak, szeszélyesen kanyargó folyók határozták meg a táj természeti és termelési arculatát. A XIX. században azonban lecsapolták a mocsarakat, szabályozták a folyókat, ennek következtében, s a gabonakonjunktúra hatására a legelők és a mocsarak helyét hatalmas búzatáblák foglalták el; az országrész gabonatermesztő, ezen belül is búza- és kukoricatermelő tájjá alakult át. Ezzel egyidőben merőben más tényezők hatására bár, de megváltozott a budai hegyvidék agrárkultúrája is. Ez a táj a múlt század végéig több évszázadon át ugyanolyan szőlőtermelő vidéke volt az országnak, mint az egri vagy a Tokaj-hegyaljai. A filo- xéra azonban itt is letarolta a szőlőket, s helyükbe nem telepítettek újat, a korábban szőlőt termő domboldalakon nagyarányú gyümölcskultúra virágzott fel. Végül vannak olyan, átmenetinek mondható ‘kultúrák, amelyek egy idő után „kihalnak”. Sopron és Moson megyében például a múlt század végén jelentős cikóri a termesztés bontakozott ki, amiből napjainkra jóformán hírmondó sem maradt. A Debrecen környékén egykoron virágzó pöszmótetermelésnék is csak a nyomait lehet ma már megtalálni. 3. Sajátos történelmi körülmények között létrejött tájkultúrák. Ebbe a „tájtörténeti típusba” lehetne sorolni a nyugat-dunántúli Őrséget és Göcsejt vagy az erdélyi Székelyföldet és a Barcaságot. A tájegységeken sajátos természetföldrajzi körümények közé került lakosság tájkultúráját olyan speciális történelmi tényezők, kiváltságok formálták is hívták életre, amelyet e tájak népei helyzetüknél (őrtálló feladataiknál és egyéb okoknál) fogva évszázadokon át élveztek. Ezek a tájegységek tehát éltérő jegyeiket nem 'kis mértékben a feudális rend századaiban elfoglalt és megkülönböztetett jogállásaiknak köszönhették. összegezve azt mondhatnánk, hogy agrártörténeti szempontból tájnak az olyan agrár termelési körzet tekinthető, amelyen azonos vagy hasonló természetföldrajzi és közgazdasági adottságok mellett, sajátos termelési tapasztalatok és történelmi hagyományok révén, tartósan vagy átmenetileg jellegzetes agrár(táj)kultúrák keletkeztek. Ugyanakkor az agrártermelés jellegzetessége a táj társadalmára és szellemi arculatára is jellegzetes vonásokat vésett. Módszertani szempontból egy-egy tájegység történetének a feldolgozására kétféle megoldás kínálkozik. A kutató egyrészt vállalkozhat arra, hogy a kezdetektől napjainkig vagy a kultúra meglétéig kísérje végig a táj történetét, azaz: feltárja az egész fejlődéstörténeti folyamatot. A másik esetben csupán a fejlődési folyamat egy-egy szakaszát vizsgálja meg; a tájnak tehát vagy az idővonalát vagy az időmetszetét rajzolja fel. Mindkét módszer követhető, mindkét megközelítési mód előnyösnek mondható: egyikkel talán mélyebb, a másikkal viszont átfogóbb képet nyerhetünk az egyes tájkultúrák történeti útjáról. A kutatás során a részleteket is figyelemmel kísérő gondossággal kell tanulmányozni a tájra vonatkozó történeti vonásokat és a szakirodalmat. Az utóbbinál különösen fontos annak szem előtt tartása, hogy ne csak a helyi, hanem az országos, a nagyobb tájak kérdéseit taglaló munkák megállapításaira is állandóan tekintettel legyünk. így kerülhető csak el, hogy a tájra vonatkozó adatainkat, a tájtörténet egyes folyamatait ne túlozzuk el vagy ne kiosinyeljük le, hogy azokat súlyuknak és értéküknek megfelelően tudjuk méltányolni. Más szóval: csak így tudjuk az ilyen munkáknál óhatatlanul fenyegető veszélyt, a provincializmust kikerülni. A folytonos viszonyítás megállapításaink helyes voltát garantálja, a viszonylagosság érzékelése pedig megalpaozza, s kiemeli az egyedi és általános tulajdonságokat. Hasonló 51
