Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)
A portré holnapjai A természet minden tárgyi egysége — növényi, állati, emberi forma — egyedi portré a maga statikus anatómiájában. Az arc is a maga csont- és izomrendszerével! Ez az alakzat állandó, azonban rendre elmozdul, csúszik, módosul a belső állapot indulati történései következményeként. Minden arc szikla és metamorfózis. Egységének sokrétűsége az állandóság és a változás dialektikája. Az arc néma beszéd. Hang- és mondattana a mozgás együtthatóiban keresendő. A mosoly és a könny, a tekintet és a fej billenésének összetételei építik a képi nyelvet a valóságban és a művészetben. Az is előfordul, hogy a kéz vagy a láb, vagy maga a hevített mozdulat válik arcerejű központtá M. S. mester, Grünewald, Rembrandt művészetében. Vilt Tibor és Moldvay Győző levélváltásának közös nevezője az emberi arc titka. Valóban; minden emberi arc titok. S a festő, szobrász, grafikus kottázza számunkra a titkot, s mi a műben a valóság titkát és törvényét olvassuk. Titkát és törvényét, mert az arc törvény is. Egyediségében is általános. Felderíthető és felderítendő. Benne sűrűsödik nemcsak önmaga testisége, aránya, mérete, hanem történeti kora, népi karaktere. Minden ember; emberiség. A képzőművészet ezért nemcsak önnön eredményeit éri el az arc vizuális kutatásában, hanem hozzájárul századunk humánumának teljes feltárásához. A portré, az igazi portré nemcsak egy speciális forma tükre, hanem korrajz, a mi időnk táguló távlatainak megközelítése. Ha az első hatvani „Arcok és sorsok” című bien- nálé Szabó Iván Rábai-elemzését, ha Bernáth Aurél Szabó Lőrinc-arcmását, ha Szurcsik János Bazsonyi Arany-portréját, ha Fejér Csaba Vak hordárát, Kiss István Lumumba-fejét, Szalay Ferenc öregemberét vizsgáljuk, akkor nem csupán egy-egy ember valóságát érzékeljük, hanem azt a társadalmi, történelmi környezetet, azt a meggyőződésünket, mely korunkra és a portré alkotójára is jellemző. Medgyessy Ferenc Rudnai síremlékében egyszerre pillantjuk meg az érett női test halálűző egészségét és a szobrász epikureus bölcsességét. — A jó portré a testi felületet és a jellem lényegi elemeit — külső formát és belső tájat — összegez harmonikus és optimális arányrenddel. A művész a kor, a a szituáció jellegétől függően hol az ábrázolást, hol az értelmezést erősíti. A pontosság és az átkötlés örök vitáját a megoldásban a mű értéke hitelesíti, nem a stílusa. A maga nemében Mányoky Ádám Rákóczi-portréja és Picasso Három muzsikusa önmaga lehetőségeinek felső foka. Örök vita, hogy a valóság iránti hűség vagy az eszményítés diadalmaskodjon, de az igazi portréista elmé- lyültséggel és tehetségével mindig hiánytalanul tisztázza a maga vállalt, választott feladatát. Ki az ember? — kérdezték a görgők. S hogy ma többet tudunk önmagunk határairól, ezt Descartes-nak, Marxnak, Leonardó- nak, azaz a filozófiának, a társadalom- és természettudománynak és a festészetnek is köszönhetjük. A képzőművészet, így a portré is egyszerre valóságrögzítés és valóságfeltárás. Egyedi testi tükörkép és a kor általánosítása. Ahány mű, annyi mélység, annyi változat. Egy embernek ezer arca van. Bizonyság erre az a komplex Ady-kép, melyet képzőművészetünk hét évtizede kísér oly izgalmas elágazásokkal, melyeknek gazdája Vedres Márk, Beck ö. Fülöp, Ferenczy Béni, Csorba Géza, Bálint Endre, Pál Mihály, Varga Imre, Kóka Ferenc, Meloccó Miklós. Értékben és árnyalásokban is pazar az Ady-életmű- höz csatolt festői, szobrászi háttér. A portré esetenként az ábrázolás hűségét, a modell jellemrajzát hangsúlyozza egyéni anatómiához kötődve vagy általános alannyá tágulva. Nagy István Kendős lányában az egész Alföld testesül, Meunier Kikötőmunkása egész osztály, ahogy Iyka Károly e bronzszobor időtlen értékeit definiálta. Ha a történetiséget vizsgáljuk, akkor a római portré pedantériája után Michelangelo gondolatiságot hordozó tömbjei következtek és a barokk csoportábrázolás. Korunk magyar portréja is szélsőséges eszmények közegében polarizálódik. Elég, ha Kelemen Kristóf realista hangvételű Bilicsi-arcmását és Deim Pál Minden elesett ember emlékére című plasztikáját említem. Miben határozható meg a portré holnapja? Korunkban valósult meg először a történelem egyidejűsége, s ez a képzőművészetben is érvényesül. Azonos pillanatban az egyiptomi frontalitás, a gótikus nyújtás, az indiai erotika, a kontraposzt, a barokk kiemelés, az impresszionista ötlet, a kubista elemzés folytatása és összegezése. Most, mindent átélünk az altamírai barlangrajzoktól Pollackig. Még emlékezünk a szekér nyikorgására, de már az űrhajóból tekintünk a Mindenségre. A portré csak ezt az egyetemességet hordozhatja izgalmas epizódokban. Hincz Gyula testiségtől elszakadt tűzgejzír nyüzsgése ugyanúgy korembléma és a holnap nyitánya, mint Kerényi Jenő emlékművei, melyekben „ezer zsibbadt vágy feszül”. Mi, önmagunkra összpontosítva, abban határozhatjuk meg a harmadik évezredbe kopogtató magyar portré hivatását, hogy egyszerre érintse az egyedi embert és magát a humánumot, hogy európai minőségre törekedjen minden részletében gondolatisággal és szakmai lelkiismeretességgel. Adott a kontinentális mérték. Csontváry, Egry, Derkovits, Nagy István azzá vált. Hatvanban megint kitaláltak valami nagyon szépet, nagyon fontosat. Megvalósult „itt és most” az első portrébiennálé. Képzőművészetünk olyan állomáshoz érkezett, amikor nemcsak lehetősége, hanem kötelessége e kontinentális szolgálat a portré vizsgálatában is. A művek quantitativ sorozatában halmozódik, halmozódhat fel az a kincs, mely az új minőség alapja, mely megteremtheti képi kultúránk oly reményteljesen bontakozó reneszánszát. Losonci Miklós 14
