Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - JELENÜNK - Köpf László: Művelődési otthonok Heves megyében
rintról 13 millióra emelkedtek. Ezen belül csaknem háromszorosára nőttek a bérek és a tiszteletdíjak — igaz, ezen a területen hatalmas lemaradás volt —, s a beszerzésekre, felújításokra fordított összeg is jelentősen emelkedett. A működési kiadások viszont nem, vagy csag alig-alig növekedtek. Ez ma a tartalmas munka legfontosabb akadálya. Ugyanakkor azt is mutatja, hogy az egész költség- vetés emelkedésében nagyon nagy szerepet játszott az az összeg, amelyet központilag osztottak szét a bérek és a tiszteletdíjak rendezésére. A fenntartószervek, elsősorban a községi tanácsok, viszont alig-alig járultak hozzá az intézmények „gazdagításához”, ugyanis a működési kiadások nagyobb ütemű növelése főleg az ő feladatuk lett volna. Az is kiderült, hogy a művelődési otthonoknak ma bevételük lényegesen magasabb százalékát kell megkeresniük, mint néhány évvel korábban. A helyzetet némileg javítja ugyan, hogy a megyei moziüzemi vállalat — amely a legtöbb helyen bérlő — az utóbbi években lényegesen több bérleti díjat fizet. Ezek az adatok azonban arra is rámutatnak, hogy még ma sem szűnt meg a kényszer, hogy az intézmények — saját fenntartásuk érdekében — nem egyszer művelődéspolitikai szempontból érdektelen produkcióknak is otthonai legyenek. Megyei vizsgálatunk szinte párhuzamosan futott azzal az országos tájékozódással és megbeszéléssorozattal, amelynek feladata a közművelődési szakemberképzés helyzetének felmérése, tartalmának és formáinak korszerűsítése és megfelelő képzési keretszámok kialakítása. Tapasztalataink főleg az utóbbi szempontból lehetnek tanulságosak az országos vizsgálat számára is. 38 intézményben ugyanis 40 főfoglalkozású szakalkalmazott dolgozik. Ez így, önmagában nem is lenne rossz arány. Ezek jóval több mint a fele azonban az öt művelődési központban található. A többi intézményre összesen 14 függetlenített jut. Elgondolkodtató az is, hogy az említett 40 népművelő közül 15 csak középiskolai végzettséggel rendelkezik, 3 még azzal sem. Hárman tanítóképzőt végeztek és 19-en jártak egyetemre vagy főiskolára. Szorosan vett szakképzettsége, népművelés szakja azonban mindössze hetüknek van, s ezek többsége is Egerben, illetve Gyöngyösön dolgozik. Az utóbbi négy évben pedig jelentősen megnőtt a népművelői állások száma. Ezekre azonban rendre szakképzetlenek kerültek, mivel mást egyszerűen nem találtak az intézmények. Nagyon sok helyen alkalmaztak érettségizett fiatalokat, akiknek sem szakmai tapasztalatuk, sem tekintélyük, sem felkészültségük nincs ehhez a munkához( Nem ritka az sem, hogy személyes adottságaik miatt, egyszerűen alkalmatlanok erre a munkár a. A népművelők több mint 50 százaléka két évnél rö- videbb ideje van jelenlegi munkahelyén, s mindössze ketten dolgoznak tíz évnél régebben ugyanazon a munkahelyen. A fluktuáció tehát igen erős és — tegyük hozzá — minden szintre jellemző. A művelődési központok hét évvel ezelőtti vezetői közül például ma már egy sem dolgozik akkori munkakörében. A Megyei Művelődési Központ szakapparátusából is mindössze ketten maradtak hírmondónak az 1971-es garnitúrából, s a legtöbb státuszon az elmúlt időszakban nem is egyszer cserélődtek a munkatársak. Erről a témáról szólva, jóformán azt lehet mondani, hogy a vezetők jöttek-men- tek, csak a fluktuáció maradt. Ez azt bizonyítja, hogy itt elsősorban nem a vezetés problémáiról van szó. Ennél mélyebben kell keresni az okokat, mégpedig a munkaerő szakképzetlenségóben. Az érettségizettekről már szóltunk. A másik réteg, amellyel a szakképzett emberek hiányát pótolni igyekeznek, a pedagógusoké. A mi vizsgálatunk is azt bizonyította azonban, hogy a tanári diplomával rendelkezők többsége nem ezt a munkát szereti. Egy, másfél év népművelősökés után az első adandó alkalommal visszamegy a katedrára. A pedagógusok számára általában kényszerpályának számít a főhivatásban végzett népművelői munka. Ritka kivétel az olyan pedagógus, aki megragad népművelőként. Kivétel, amelyik csak erősíti a szabályt, azt, hogy csupán a népművelés szakos képzés megfelelő keretszámainak biztosítása — a nappali és a levelező tagozat felfuttatása az egyetemeken, főiskolákon — oldhatja meg a közművelődés és ezen belül a művelődési otthonok káderproblémáit. A kisebb intézmények többségét ma is tiszteletdíjasok vezetik, elsősorban pedagógusok. Ez természetes. Az azonban már egyáltalán nem nevezhető annak, hogy ezeknek is, mintegy ötven százaléka cserélődik ki két- három év alatt. Elgondolkodtató az is, hogy miközben egyre többet beszélünk arról, hogy a közművelődési munka vezetése, irányítása nem csupán a pedagógusok feladata, hanem az egész értelmiséget érintő probléma, addig az agrárértelmiség, az egészségügyiek vagy a ma már falun sem ritka műszaki értelmiség alig-alig vesz részt a művelődési otthonok tevékenységében. Pedig őket is komoly feladatok várnák a kiscsoportokban, klubokban, szakkörökben. A kiscsoportokban is kevés azonban a felkészült csoportvezető. Ebben az is közrejátszik, hogy a tiszteletdíjak körül ma sem tisztázott minden. Központi rendelkezés szabályozta ugyan ezeket az elmúlt időszakban, s a rendelkezés végrehajtásához mintegy 600 ezer forintot szét is osztottak a megyében, de még ma is igen alacsonyak ezek. Ahogyan mondani szokták, nem igen fejeződik ki bennük a „tisztelet”. A vizsgálat adatai alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a szétosztott pénzből nem a már nyilvántartott csoportok vezetőinek tiszteletdíját rendezték, hanem új csoportokat hoztak létre vagy a már korábban is meglevő, de pénzzel nem támogatott csoportok működését legalizálták. NYITOTTSÁG ÉS OTTHONOSSÁG A készített alaprajzvázlatok egyértelműen bizonyítják: művelődési otthonaink szinte kivétel nélkül az ötvenes évek nagyteremoentrikus népművelési és építészeti szemléletét tükrözik. A hasznosítható alapterület többsége egy nagyteremből és a hozzá tartozó előtérből áll. Az előbbi télen csak nehezen, az utóbbi egyátalán nem fűthető, rendszerint félhomályos, rideg, barátságtalan. E köré az egység köré fonódik még legfeljebb egy klub, egy-két öltöző, az iroda. A legtöbb helyen üresen tátongó előtér a belépés pillanatában taszítólag hat, nem hogy otthonosságot sugározna. A meglevő, elve szűkös helyiségeket naponta több műszakban használják, így aztán ezek sem igazán otthonosak. Nem azok annak ellenére, hogy népi ellenőreink a számba vett 313 helyiség közül 145-öt jól felszereltnek és esztétikusnak, 83-at funkcionálisan nem megfelelőnek, de esztétikusnak minősítettek, s csupán 68-ról írták azt, hogy megfelelően felszerelt, de elhanyagolt, s 17-ről, hogy sem funkcionálisan, sem esztétikai szempontból nem megfelelő. Érdekes, hogy a művelődési központokban az átlagosnál rosszabb a helyzet ebből a szempontból. Itt a helyiségek 74 százaléka került a funkcionálisan nem megfelelő, de esztétikus kategóriába, s csupán 24 százalék volt mindkét szempontból megfelelő. Nyilván változtat majd az összképen az ez év őszén megnyíló, új gyöngyösi művelődési központ, Egerben és Hatvanban egyelőre marad az 16
