Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Ludányi Mária: Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmükről írott comoedia

címén: a „Fejedelmek serkentő órájá”-nak második könyvét. Ettől a Marcus Aureliusról szóló fiktív életrajztól nemcsak stílusában, de szellemében is idegen a Constantinus és Victoria. A fordításban az „asszonyállatok” szükséges rosszként jellemeztettek, sziporkázó gúnnyal, nőellenes felhanggal elemzi azt a sok gonoszságot, amit az asszony férjeurának okozhat. Természetesen a könyv elsősorban az uralkodásról, a fejedelmi háztartásról szól, de az újból és újból béleszőtt, asszonyt csepülő részletek nemcsak arról győznek meg bennünket, hogy Dras- kovich János nem lehetett a komédia szerzője, de azt is kétségessé teszik, vajon ilyen, filozofikusnak szánt mű, mint a Constantinus és Victoria, létrejöhetett-e egyáltalán a Draskovioh-udvarban. A tárgyalt dráma olyan XVII. század eleji főúri udvarban keletkezhetett, ahol élénk szellemi kapcsolatban álltak az olasz kultúrával, ahol külföldi udvarok mintájára fölszabadul- tan olvastak, írtak és beszéltek a szerelemről, és esetlegesen műkedvelő módon színházat is játszottak. A számba vehető, fényes gazdagságú, művelt főúri udvarok közül a felvidéki nagybirtokos, az ország nádora, Thurzó György és környezetére illik legjobban ez a leírás. Thurzó György leánya, Borbála második férje Draskovich II János volt, így a kapcsolat a két udvar között közvetlen. Arról is tudunk, hogy Borbála első esküvőjén adtak elő komédiát a Thurzó-udvarban. így elképzelhető, de egyértelműen nem bizonyított, hogy ez a főnemesi udvar adta a környezetet drámánk szerzőjének. Hogy ki ez a drámaíró, arra a továbbiakban is csak negatív választ adhatunk. A Constantinus és Victoriát nem írhatta egyik ismert, nagy művészünk sem, de nem írhatta közepes tehetségű deákköltő vagy prédikátor sem. Nagy műveltség, bő fantázia, a magyar nyelv minden szépségének, játékosságának tökéletes ismerete, ez jellemzi drámánk szerzőjét, akinek nevét, életét talán soha nem ismerhetjük meg.

A színmű mai értékelésénél az is fontos szempont, hogy eredeti mű-e vagy egy idegen színjáték fordítása, átdolgozása. A szakirodalom mind ez ideig a fordítást érezte a két feltételezés közül elfogadhatónak, mivel a gyakorlat azt mutatta, e korban irodalmi műveink legtöbbje külföldi alapműre vezethető vissza. Ezt az alapművei eredménytelenül keresték elsősorban a virágzó délszláv színházi drámatermésben. Kutatásaim meggyőztek arról, hogy a színmű alapja nem dráma, és nincs kapcsolatban az előbb említett színművekkel.

A Constantinus és Victoria szerkezete, dramaturgiája a római vígjátékíró, Terentius művein és az azokat magyarázó Donatus-, Melaehton-kommentárokon alapszik. Megoldásaiban fellelhető bizonyos Balassi „Szép magyar komédia”-hatás is. (V. ö.: Ludányi, ItK. 1976. 5—6. sz.) A világirodalom egyetlen korabeli szíművének felépítésével sem tart rokonságot, önálló, színház ismerete nélkül létrehozott alkotás. Maga a téma minden valószínűség szerint külföldről származott, de a szerző előtt nem állt egy kész színmű, amit megmagyaríthatott, hanem járatlan úton haladva, saját elképzelésére utalva állította színpadra ezt a történetet. E tény nagyban növeli a Constantinus és Victoria nemzeti értékét, hiszen így az első magyar nyelvű, eredeti drámánk.

A témával legtöbb rokonságot Heliodoros Aethiopicá- ja mutat. (Modem kiadása Szepessy Tibor fordításában jelent meg „Sorsüldözött szerelmesek” címen.) A szökés, bujdosás, hazatérés, a tisztaságpróba motívumai azonos funkcióban találhatók meg a késő görög regényben, de nem mutatható ki a két mű között közvetlen kapcsolat. Kellett lennie egy átadó irodalmi alkotásnak, ami közvetítette e motívumokat a regénytől a drámához. Ez

az átadó mű ma még ismeretlen, de egy biztos, az olasz reneszánsz irodalomban kell keresnünk. A Constantinus- drámában erőteljes olasz irodalmi hatás mutatható ki. A színmű szövegébe ágyazva, három teljes Petrarca-szonet- tet és egy olasz neoplatonista elmélkedés részletét találtam meg. (V. ö.: Ludányi, ItK. 1974. 3. sz.) Irodalmunkban elsősorban a Petrarca-utánzók, a petrarkisták hatása volt erős, ez mutatható csak ki, magának a nagy költő életművének hatása nem. így ezek a prózai fordítások magyar nyelven a legkorábbiak Petrarca szerelmes szonettéiről, és ez a tény még ritkább becsűvé teszi ezt a színművet. A magyar szöveg méltó a közismert szonettekhez. Például a „Benedetto sia’l giorno, e’l mese, e T anno” (Weöres Sándor fordításában: A nap, a hó, az évszak áldva légyen ..) kezdősorú szonett, amely Kardos Tibor szavaival élve, „gyengéden áradó, szép Petrarca-vers, méltán híres a világirodalomban”, magyar megfelelője a drámában így hangzik:

„Boldog legyen a \nap, esztendő hónap, áldott legyen az időnek állása is és jeles sőt kegyelmes planétimnak forgások, boldog legyen a hely, ahol engem foglyává tevő kegyes szemek megkötöztek.”

(V. ö. RMDE II. 174. o., olvasata: tőlem.)

Csak az első versszak megfelelőjét idéztem, de ez is mutatja a fordítás pontosságát — ami ritka ebben a korban — és azt a nyelvi bravúrt, amivel az eredeti szonett dallamossága a prózai megoldásból is kicseng. Mindegyik fordítás elveszti idegenségét, a drámaíró saját írói stílusa erőteljesen rájuk nyomja bélyegét, így észrevétlenül belesimulnak az egész mű prózájába. A magyar szerző számára nem segédeszköz, szükségmegoldás e versek beépítése, hiszen a színmű líraisága meggyőz minket a drámaíró költői tehetségéről. Költői játékról van itt szó, amit azonos olvasottságú közönsége megérthetett. Ö szinte megtréfálja nézőit: a dráma szövegében elrejti a három Petrarca-szonettet, majd egy másik jelenetben hivatkozik „Petrarca könyvecskéjé’’-re (ezt a könyvecskét hitte az irodalomtörténet-írás az II Canzoniere- nek), de ott egy XVI. századi neoplatonista filozófiai munkából idéz. Egyedi megoldás ez a kor irodalmában, mikor az írók tudós rangjuk bizonyításaként, úton-útfé- len hivatkoznak a közismert, nagy nevekre. Ez a játék csak azonos műveltségű nézőközönség előtt történhetett, máskülönben elveszti szellemességét. Többek között ez is a dráma szűkkörű, udvari jellegét mutatja, egyszeri alkalomra — minden valószínűség szerint esküvőre — készült, eredeti műként értékelhetjük, egyszeri felragyogása egy ismeretlen drámaíró tehetségének.

Valójában eljutottunk az irodalomtörténeti érdekességek, kérdések és értékek számbavétele után ahhoz a problémához, amely minden játékszíni bemutatónál szóba kerül: mennyiben értékes a mai ember számára ez a színmű.

A Constantinus és Victoria erőssége mindenképpen a jellemek megformálásában van. Ahány szereplő, annyi színes, élő figura, még a villanásnyi, pár szavas szerepek is egy-egy vonással egyénítettek. Gondoljunk csak a herceg shakespeare-i vígjátékokba illő, megértő, bölcs alakjára. Vagy Hecuba, a gőgös hercegasszony érzelmi viharára. Ez a monológ a lélektani jellemzés remeke. Az isteneket is tetemre hívó, átkozódó asszony, aki leánya szökésével minden reményét látja romba dőlni, fokról fokra jut el dühének csillapodásával az anyai aggodalomig: „Ó, te könyörülő Jupiter Isten,... légy meg- hallgatója megepedt szolgáló leányod könyörgésének!... Add meg azt még holtom előtt érnem, hogy hallhassak oly kívánatos hírt, mely lányomat egisségben, ha magával nem is, de utána hozza meg késedelem nélkül.”

13