Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Ludányi Mária: Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmükről írott comoedia
büszke magyar nyelvére és szerelmi témájára. Az előjáró beszédben példákat sorakoztat fel, hogy más országokban mennyire becsülik az anyanyelven írt szerelmi lírát, majd védelmébe veszi a szerelmet: „Ha azért Men a jó szerelem, hogy erőseket bátorét, bolondokat eszeslt, resteket meg gyorsét, részegeket meg józanít, miért alázzuk szidalmazzuk megint.. De tisztában van olvasó- és esetleges nézőközönsége felfogásával, ezért a dicsőítés után sietve hozzáteszi: komédiájában „tisztességes” szerelem lesz, mely nem „köteles személek” között forog. Vagyis nem házasságtörést fognak látni a nézők, hanem „igazi” szerelmet, melynek célja a házasság. A fent említett, antagonisztikusnak látszó ellentétet, ami ellen Balassi is hadakozott, ami a szerelem elítélése, „fajtalanság”-nak bélyezése és a házasság igenlése között állt fenn, a XVI. század vége, a XVII. század eleje oldja fel: a késő reneszánsz. Ebben az időben fedezik fel újra a késő görög szofisztikus szerelmi témájú regényeket, s ebben az időben hat magyar földön a neo- plationizmus egy egyszerűsödött, vulgarizált változata. A görög regényeket lefordították széphistóriai formában, így Czobor Mihály Heliodoros Aethiopicá-ját, egy ismeretlen pedig Achilleus Tatios Leucippe és Clitophon- ját. Ezeknek a regényeknek a lényege, amit a kor embere magáénak vallott: két gyönyörű ifjú ember egymásba szeret, de különböző akadályok miatt nem házasodhatnak össze. Így megszöknek és együttbujdosásuk ideje alatt, számtalan érzéki, szerelmi csábításnak vannak kitéve, de ők állhatatosan kitartanak egymás mellett. Végül a kb érdemelt házasságban egyesülnek. Szerelmük mindvégig „plátói”, a testiségnek, házasságon kívül, még a gondolatától is irtóznak. Valójában ezekkel a művekkel jelenik meg a magyar irodalomban az erkölcstelenségnek, bűnösnek ítélt szerelem diffemeciálódása jó és rossz szerelemre. A jó: a házasodási szándékkal összekapcsolt, „szellemi” szerelem, a gonosz: az érzéki, sokszor házasságtörő, megrontó testi szerelem. Természetesen ezt a képet színezi a neoplatonizmus „égi” és „földi” szerelemkoncepciója, hiszen az olasz neoplatonisták, kiket nálunk is ismertek, az emberi tökéletesedés útjának — ami elvezet a végső isteni szellemhez — egyik lépcsőfokaként értelmezték a két nem közötti szerelmet, és ezáltal mintegy egyetemes távlatokat kapott ez a szép, emberi kapcsolat. A magyar barokk irodalomban már nyomát se találjuk ennek a gondolatnak. Az újra erősödő katolicizmus kiszorítja a középpontból a szerelemfilozófiát, magát a szerelmet pedig devalválja. A magyar nyelvű irodalomban legpregnánsábban Gyöngyösi István, a főúri házasságok megéneklőjének költészetében érhető ez tetten. Itt a gazdag özvegyek, birtokaik növelése érdekében esnek szerelembe, és egyetlen akadály a házasulandó felek esetleges ellentétes pártállása, de a barokk Cupido ezt az akadályt is könnyen legyőzi. Ezek az asszonyok a férfihőssel egyenrangú amazonok, férfias ellenfelek, s házasságuk hasonlatos egy békekötéshez. Ha nem ilyen célzatos művekről van szó, mint a Murányi Venus vagy a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága, melyekkel urainak akart szolgálni a költő, hanem csupán szórakoztatásról, mint a Florentiná-ban, akkor az erőteljes barokk erotika bukkan elő. Itt a szerelmesek körmönfont kerítés után szeretnek egymásba, nem tudnak és nem is akarnak ellenálláni testi vágyaiknak, s az egész királyi udvar szórakozik „titkos” szerelmükön. Ebben a műben az bűnhődik meg, aki igazat mond, és mindezt Gyöngyösi egy álhősies pátosszal adja elő. A Csalárd Cupido, a költő kései műve, szinte összegezi azt a kétértelmű szerelemfelfogást, ami a barokk korra jellemző. Itt Cupido a játszadozó, szárnyas reneszánsz gyermekből sátáni pusztító figurává válik. A költő, bár lemond a szerelemről, és a magános élet hívéül Diána seregébe szegődik, de egyben Diana nimfáinak raffináltan érzéki leírásával szórakoztatja a korabeli olvasót, az elutasított szerelmet pedig hosszú részletekben, vaskosan illusztrálja. Itt nincs szó emberi tökéletesedésről, szépségről, megnemesedésről, csak póruljárt férfiak és asszonyok hosszú soráról. A barokk felfogásba beletartozik, hogy a visszatérő katolicizmus az önmegtartóztató életet eszményítse, ezt visszhangozza a szépirodalom, de közben szenvedélyes részletességgel elemzi az erotikát. Ettől lesz kétértelmű, színpadias, és mai szemmel nézve, alapvetően álszent. Ezek után nem kétséges, hogy a Constantinus és Victoria kedvesen naiv meséje, szerelemről szóló, sok-sok elmélkedése hova tartozik. Victoria, akit máshoz akarnak kényszeríteni feleségül, megszökik Constantinusszal, s álmodozva várják egy lakatlan szigeten a szülők megbékélését. Ez meg is történik, hiszen a hercegasszony, bár gazdag kérőt kívánt volna, de belenyugszik a megvál- toztathatatlanba, mert nagyon szereti leányát. Végül már csak az udvar előtt kell megőrizni a leány jó hírét, ebben segít Diana szobra, ki bizonyítja Victoria tisztaságát és végre megtarthatják az esküvőt. Mindez eredetileg öt felvonásban történik, és a bőséges monológok és dialógusok veretes nyelven beszélnek a szerelem mindenhatóságáról, nemesítő hatásáról, a „plátói” szerelem minden öröméről és bánatáról. „A szerelemben mi vagyon tehát haszon, vagy tisztességednek előmeneti, add értésemre kérlek — kérdi Constantinus barátjától Acha- testől az I. felvonás II. jelenetében. Az ifjú, aki már tapasztalta ezt a szerelmet, alapos válaszában így szól: „Tisztességtelen dolognak ítéled-é, ha valaki magához hasonló szép leánt szerelmére választ, nem az gonosz és buja kívánságnak követéséért, hanem az magasságbélyi isteneknek akarattyok szerint, holtig véle tisztességes edgyütt lakásért? Ezt tudom, te is szerető barátom Constantine, nem gyalázatnak, sőt az emberek cselekedetei között leg böcsületesbnek és dicsiretesbnek ítélsz, és így, innen következik haszon és Isteneknek bő áldások.” De Constantinus még ezzel a válasszal sem elégszik meg, tudni kívánja a pillanatnyi hasznot. Ebből mi is megismerjük ennek a szerelemnek a mibenlétét. „Nyájasságosan véle beszélgetek, időmet ez által tiszességesen mulatván, gonosz gondolatokat magamtul távosztatom.” (V. ö.: RMDE II., 113. olvasata: tőlem.) Tehát ez a szerelem megóvja az ifjakat minden bűntől, a szeretett lánnyal való beszélgetés gyönyörűsége eltávoztatja a „buja kívánság”-okat. Ez a kedves okoskodás még számtalanszor megismétlődik a drámában, természetesen e szerelem árnyoldalának az ábrázolásával együtt, amikor a szeretők azon „búskodnak”, hogy nem láthatják egymást. Azt hiszem, ennyi illusztráció elégséges a dráma késő reneszánsszal való rokonságának érzékeltetésére és álláspontomat itt most nem szükséges a továbbiakban filológiai vizsgálatokkal is alátámasztanom. További kérdés a Constantinus és Victoria szerzőjének kiléte. Margalits Ede „Horvát történelmi repertórium”- ában Draskovich Jánost jelölte meg szerzőnek. Azonban e században három Draskovich János élt, három generáció, ebből kettőről tudjuk, hogy szépirodalommal is foglalkozott. A legidősebb, aki 1614-ben halt meg és a középső, aki 1603—1648 között élt. Mindkettő szerzősége, stíluskritikai alapon kizárt. Draskovich I. János fordította le 1610-ben az Európában oly közkedveltségnek örvendő fejedelmi tanítókönyvek, az úgynevezett „fejedelmi tükrök” közül a spanyol Guevara művét, magyar 12
