Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)

kát, az ábrákat, lázasan versenyt futva az idővel. Néha könyörög, néha káromkodik, de legtöbbször a feleségé­hez leírt szerelmes szavak adják vissza türelmének mor­zsáit. 1944 áprilisában Budapesten van. János apokalipti­kus látomásait hívja segítségül a jelen borzalmainak ki­fejezésére. Már nem felel meg az önarcképi vallomás, egy általánosabb érvényű, mindenki által ismert próféta sza­Borsos Miklós művészete Ha azokat a nemes törekvéseket, megvalósult művé­szi szándékokat kívánjuk összegezni, amelyek a modern magyar szobrászat fő vonulatát jelzik, a század első har­madában működő úttörő mesterek utáni nemzedékből az elsők között kell Borsos Miklós művészetét említenünk. A ma 71 éves szobrász kétségtelenül egyike a kortárs művészet azon kevés számú alkotóinak, akik napjaink széttöredező világképe ellenére is szintézisre, a jelensé­gek mögött rejlő lényegi összefüggések gondolati és for­mai megjelenítésére törekszenek. Borsos az erdélyi Nagyszebenben született, de már fiatalon Győrbe került, ahol vésnöki képesítést szerzett. Művészi ambícióit 1928-as firenzei tartózkodása szaba­dítja fel, amelyet követően beiratkozik a Képzőművészeti Főiskolára; akadémiai tanulmányait azonban csakhamar félbehagyva ismét Itáliába, majd Dél-Franciaországba utazik, hogy eredetiben lássa az antik és a reneszánsz művészet emlékeit. Itteni tapasztalatai döbbentik rá, hogy korszerű művészet csak a régi mesterek lényeglátó egyszerűsége nyomán, a kialakult műfajok és értékek tiszteletben tartásával teremthető. 1932-ben a Nemzeti Szalon csoportkiállításán még festményekkel és rajzokkal szerepel, 1941-ben, első önálló tárlatán azonban már szobrászként mutatkozik be. Legkorábbi kompozíciója, az 1933-ban készült „Anya­ság” már kiérlelten mutatja szobrászi koncepcióját, amit a klasszikus szellemiség és a legmodernebb plasztikai for­mák egybefogása jellemez. A szobrászművészet évezre­dek során kialakult alaptörvényeit, a tömbszerűséget, a szűkszavúságot, az anyag természetét érvényre juttatva fogalmaz, de figyelemmel van a szobor eszméjéből, a mű­vészi célból adódó követelményekre is. Innen, hogy bár rendszerbe foglalható „stílusa” nincsen, mégis olyan egyéni formanyelvet épített ki, amely egyetemes irányba tágította a szobrászatot. Művei nem másolják, hanem új- raköltik a természetet, nem külsőségeikben, de tartal­mukban tapadnak a valósághoz. Témát a legtöbbször közvetlen környezetéből merít: fő ihletője a Balaton-környék mediterrán hangulatú tája és embervilága, amelyet hol pszichológiai érzékenységű portrékban, hol a természet alkotta formák elvontabb formaerejével elevenít meg. Szüntelenül izgatja a világ kétneműsége, a masculin és a feminin örök, de minden időben megújuló, intim kapcsolata: egységükben az élet erkölcsi és anyagi szépségeit, ellentétükben a létezés drá­máját ragadja meg. Ami e művészet mondanivalóját, szellemiségét ille­ti, azt egyetlen szó, a humanitás fejezi ki a legtalálóbban. Ez sosem csak tárgyszerűen, az alkotások motívumaiban, témáiban van jelen, de jelen van abban a derűs, vidám emberszeretetben, játékosan önfeledt életérzésben is, amely valamennyi Borsos-művet —- még a tragikus véná- júakat is — áthatja. Alkotásainak ezért nincs mozgásuk, va talán erősebben szól. Utolsó ránk maradt munkája — a Szolnoki vázlatkönyv — hasonló elképzeléssel a végső vázlatlapokon Krisztus szenvedéseit hívja például a világ szenvedéseihez. De hiába minden, sem könyörgés, sem szerelem, se isten, se ember nem mentheti meg. Október­ben el kell indulnia utolsó útjára. Beteljesedett rajta vé­gül az a sors, amit évekkel előbb jósolt magának. Egri Mária csak örökké tartó állapotuk: a művészben élő nyugalom és harmónia mint időtlenség és állandóság jut kifejezés­re. A kérdést tehát, hogy van-e a létnek értelme, Borsos igenlően, optimistán válaszolja meg, jóllehet, ez a válasz minden esetben kemény küzdelmébe kerül, miként a Hatvani Galéria első portrébiennáléj án is szereplő mű­vein — Pap Károly, Keresztury, Fiúfej — nyomon követ­hetjük. Borsos a kőmegmunkálás páratlan tökélyű mestere: csodálatos színű és hatású anyagokkal dolgozik, s utá­nozhatatlan a kőanyag sajátosságait felszínre hozó tech­nikák megválasztásában is. Skálája a textúra síma mo­numentalitásától az anyag nyugtalan; rusztikus kezelésé­ig terjed, attól függően, hogy lírai, avagy drámai benyo­mást akar kelteni. Emlékezetből mintázott, valós hatású arcmásaiban az ábrázolt jellem belső feszültségeinek megfelelően valósággal összetördeli a márványt és a ba­zaltot („Egry József”, „Szabó Lőrinc”, „Babits Mihály” stb.), míg mitikus hangoltságú fej tanulmányaiban („Csil­lagnéző”, „Hajnal”, „Tihany leánya”, „Sellő”) a legöm­bölyített alapformára egyszerűsít. Ősformákat idéznek torzói, állatábrázolásai és figurális kísérletei is, amelyeket esetenként csak egy hajszál választ el a nonfigurációtól. Hogy mégsem érezzük absztrakt szobornak őket, annak a bennük testet öltő természetélmény az oka, amelynek üde realitása életet lehel a mértanias formákba. A szobrok azonban csak egyik — bár kétségtelenül döntő — részét képezik Borsos munkásságának. Legalább ennyire jelentősek érmei és plakettjei. Érmészete a rene­szánszkori érmek nemes vonalhangját és a barokk ér­mek apró formátumokkal operáló mintázatát követi; részletgazdagságukat véséssel éri el. Plakettjein a termé­szet életét és a történelem folyását elemző meditációi öl­tenek formát. A magyar szobrászatban új iskolát teremtő lemezdomborításain a festői hatás dominál: a többnyire népi jeleneteket feldolgozó nagyméretű rézlapok egysze­rűségükben is sokszínűén tolmácsolják alkotójuk roman­tikus alaptermészetét. A rajz Borsosnál a plasztikai munkálkodás elhanya­golhatatlan háttere: grafikái mintegy kiszélesítik és el­mélyítik a szobrain összefoglalt világképet. Az alig né­hány vonalból, vagy lavírozott foltból álló, tág horizontú lapok a leggyakrabban a tér és az idő szinte minden tár- gyias vonatkozást mellőző, zenei hatású sűrítései, máskor a művész emberi-etikai töprengéseinek — jórészt bibliai­mitológiai témákban kivetített — hordozói. Tavaly ké­szült, „Emberi képek” címet viselő nagy ciklusában Bor­sos mintegy újraéli az emberi lélek történetét, hogy az élet—halál közötti állapot valamennyi stációját megjár­va, végleges érvénnyel tisztázza önmaga számára a mű­vészi és emberi gesztusainak értelmet adó eszményeket. Megrendítően mély, szinte dantei méretű pokoljárásról tanúskodnak ezek a képek, titáni birkózásról sorssal, asz­11

Next

/
Thumbnails
Contents