Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Az írásjelek retorikája II.

Az árnyaltan, finoman írásjelezők gyakran

_______ juttatják önálló információs értékű szerephez

a sokat sejtető három pontot (...) Ez az írásjel a szöveg értelmezésétől függően általában akkor jelentkezik, ha alkalmazója tétovázását, bizonytalanságát, gondolatsorának lezáratlanságát kívánja érzékeltetni vele. Nyitva hagyja tehát nemcsak a nyelvi formát, hanem a gondolkodási folyamatot is, s ezzel mintegy arra kényszeríti az olvasót, a szöveg értelmezőjét, hogy ő gondolja tovább a gondolatsort, ha kell merészebb asszociációs képességének igénybevételével is. A három pont ilyen írói szándékok szolgálatában szaporodik el újabban a prózai alkotásokban éppen úgy, mint a költeményekben. Sokan félbeszakító jelnek tekintik a hárompontos írásjelet: a gondolatsor, az információ félbeszakítására is utalhatunk vele. A szövegben vállalt funkciójának megfelelően kell tehát hangosítanunk a három pontot. Mind a megfelelő hangmenet, mind a „beszédes” csend kell, hogy sugallja azt, hogy tudatosan egy tartalmas gondolat helyett vállal a szövegben szerepet ez az írásjel. Vagy azért jelentkezik a szövegben, hogy bizonyos sejtető szándékot is takarjon. Gergely Ágnes e versmondata is erre utal: „Három-négy pont... a szöveg vacog itt, ott. .. Sejlik, a mester ismeri a titkot. . .” (Gergely Ágnes: XVII. Enceládó Szulfátó udvari bolondjának naplójából). A felolvasó gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy a beszédhelyzetnek, a közlő szándéknak megfelelően, ennek az írásjelnek sajátos ironikus, gunyoroskodó jellegét is érzékeltetnie kell, különösen akkor, amikor a szövegből kitetszik, hogy a három pont valójában gondolatszegénységre is utal, illetőleg arra figyelmeztet, hogy a szerző a tartalmas gondolatok hiányát is jelzi vele.

A megfelelő szakirodalomban általában kevés _______ ismeretanyag olvasható arról, mi a sajátos szerepe és hogyan kell a hangos beszédben, a felolvasásban érzékeltetnünk, megszólaltatnunk a továbbgondolkodásra serkentő gondolatjeleket, a gondolatjel-párokat. Az egri Ihász Gábor szerint, akkor élünk a gondolatjelpárral, amikor „a beszédünk folyamát vagy készakarva vagy valamely hevesebb indulatban megszakasztjuk, s az olvasót figyelmeztetni akarjuk, hogy a kihagyottat egészítse ki”. (Magyar nyelvtan, Eger, 1852.). Ennek az írásjelnek stilisztikai szerepéről már több ismeretanyagunk van. (Vö.: Magyar Nyelvőr 88: 392—398.). Az írásjel retorikai értékével kapcsolatban azonban igen kevés a felhasználható szakirodalom. Költőink gyakran vallanak ennek az írásjelnek sajátos funkciójáról, s ha megfigyeljük az idézett versrészletet, kitűnik, hogy a hangosításra, a retorikai szerepre vonatkozólag is találunk e költői megjegyzésben nagyon használható szempontokat: „Gondolatjel: egy vízszintes / Elnyújtózik e jelen / a minden göröngytől mentes, / felszántható végtelen”. (Horváth Imre: írásjelek). Arra a kérdésre pedig, hogy az intellektuális, illetőleg az int alléktualizáló lírában miért szaporodnak el a gondolatjelek, Gergely Ágnesnek ez a válasza: „Légy komplikált. És spleenes és morális. / — a gondolatjel intellektuális —” (Gergely Ágnes: XVII. Enceládó Szulfátó udvari bolondjának naplójából).

D

e a gondolatjelnek nemcsak intellektuális, hanem hatásfokozó jellege is szembetűnő. S nemcsak akkor jelentkezik, amikor a komplikáltabb, összetettebb gondolatsorokat szakítjuk meg két gondolatjel közé tett információnyújtással, hanem igen gyakran akkor is, amikor hatáskeltő, hatásfokozó szándékkal hangnemet váltunk, s egyéni véleményünket nemcsak szünettel, hanem a hangnem és a hangmenet, illetőleg a hangmagasság váltásával s mélyebb hangfekvésben érzékeltetjük.

Ennek az írásjelnek sajátos retorikai szerepéről vallanak ezek a jelzős szerkezetek is: a tűnődő, a tépelődő, a töprengő gondolatjel. A beszédbeli helyzetekben néha szükséges beiktatnunk bizonyos önálló funkciót teljesítő gondolatbeli kitérőket is. Erre is figyelmeztet bennünket a gondolatjel. Hogy ez a kitérés nemcsak a gondolatmer netben s az információnyújtásban játszik szerepet, hanem a hangos megnyilvánulások akusztikumában is, arra ez a versrészlet utal: „Mert a beszédben / Sok rianás van, / S ekkor, a hangnak, / vagy csak az észnek, kell a kitérő” (Farkas András: írásjelek: gondolatjel).

Gyakran halljuk ezt a szólásszerű mondást: ezt csak zárójelben mondom. Lehetséges-e egyáltalán valamit zárójelben mondani? Hogyan kell hangosítanunk a zárójeleket? A zárójelek nyelvtani, stílusbeli szerepéről a szakirodalom már sok használható ismeretanyagot sorakoztatott fel. A zárójel: értelmez, magyaráz, feszültséget teremt és hordoz, személyes jellegű állás- foglalásunkról árulkodik, a cáfolatot erősíti, összefoglal és kizár, vagy a fontosra hívja fel a figyelmet, vagy fordítva : a nem lényegesre. Költőinknél, így Adynál is, nagyon gyakoriak a töprengő zárójelek is.

Sokféle árnyalata van tehát a zárójel funkciójának. A hangosításban, a szövegnek, a mondanivalónak megfelelően még azt is kell mérlegelnünk: értelmi vagy érzelmi, vagy éppen csak hangulati elkülönítés jeleként vállal sajátos retorikai funkciót. Az Ady verseiben olyan gyakran jelentkező zárójelek a versbeli hangulatváltást is érzékeltetik. A felolvasás, az élő nyelvi megnyilatkozás intonációs tempója, a szünetek elhelyezése, a hang ereje és Magassága aszerint változik, hogy a zárójelnek melyik funkciója kerül előtérbe a közlésben. A hangosításban különösen nehéz feladat elé állítanak bennünket „az értést megnyújtó zárójelek, / a mindent bezáró zárójelek, / a mohogó, a szuszogó, / a mikroszkópszerű, teleszkópszerű / a periszkóp-eszű zárójelek...” (Palocsay Zsigmond: Árvíz). A beszédmodulációnak egyik legértékesebb formáját, a hangszínváltást is alkalmaznunk kell a zárójelek hangosításában. Különösen akkor, amikor a zárójel olyan sajátos szerepet vállal, mint amiről ez a versrészlet árulkodik: „Olykor tanácsos a közbevetés is, / tedd zárójelbe / (hiszen azért mégis)” (Gergely Ágnes: XVII. Enceládó Szulfátó udvari bolondjának naplójából). Horváth Imre az írásjelekről írt versében ezt olvashatjuk: „A zárójel közé futva /a mellékes menekül.” / A fontosnak több a jussa, zárójelbe ne kerülj”.

Mindig a beszédhelyzet dönti el azt is, hogy intonációs eszközökkel a zárójel szerepére hogyan reagáljunk. Különösen, amikor a zárójelnek nem mellékesítő funkciója van, hanem éppen kiemelő és felhívó szerepe. Hogy milyen finom árnyalatokkal áll szemben a felolvasó, azokról az alábbi versrészletek bizonykodnak: „Szinte csak zárójelek között / csevegünk arról, ami sokaknak minden: ország gondja-baja, / világ zűrzavara / transzformálja szavunkat oly erőre, / hogy megcsörren a kávéscsésze tőle”. (Simon Lajos: Beszélgetéseink). „Mert az óráknak is van — zárójelben mondva, csendesen — lelki életük” (Fülöp Gábor: Az órák lelki életéről). — „Sok diadalt is arattunk a versenyeken / Bár néha kupán is vágott a kudarc, / De ezt csak zárójelek közt zengem, / Hogy az avatatlanok ne hallják”. (Juhász Gyula: Olympiai óda). Igaza van Pás- kándi Gézának, amikor azt írja, hogy írásainkban az élőszóbeli megnyilatkozásainkban szerepet vállalnak a „kijeié néző zárójelek” is. (Páskándi: Tűfoka, 209.).

57