Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Az írásjelek retorikája II.
Mint jellemző momentumot említem meg azt is, hogy kísérleti vizsgálódásaink kapcsán a zárójelek hangosításáról a kísérleti alanyok, köztük több főiskolai hallgató is, azt a véleményt vetették papírra: „A zárójelek a hangosításban nem érzékeltethetők”. Általános ez a vélemény is: „Mivel mellékes megjegyzéseket, megnyilatkozásokat teszünk zárójelbe, nem hangsúlyozzuk a mondanivalót” stb., stb. Mire figyelmeztet bennünket ez a néhány megjegyzés? Elsősorban arra, hogy mind a beszédművelési szakembereknek, mind a magyar szakos tanároknak több ismeretet kell nyújtaniuk a zárójelek grammatikai, stilisztikai és retorikai sajátos funkciójáról. A zárójel megszólaltatásában az eltérő dallamívnek különösen fontos a retorikai szerepe. Először is; az átlagos tempót felgyorsítjuk, különösen akkor, ha a zárójeles rész visszautalást tartalmaz. A hang külön is jelzi, mikor következik a zárójeles rész: a hangerőt csökkentjük, a hangot kissé leejtjük. Az ellentétes tartalmú zárójeles közlés esetén a ritmus felgyorsulhat, a hangzás is élénkebb lesz. Ezt a régi szaktanulmányok így fogalmazták meg: „Ami a zárjel közé íratik, azt alantabb és frissebb hangon szokás olvasni”. (Szalay: Magyar Nyelvtudományi Oktatás. Pest, 1831.). Éppen napjainkban az idézőjel nagyon divatos írásjellé vált. Vannak, akik egyenesen „elszabadult idézőjelekről” beszélnek. Különösen gyakran jelentkeznek a gúnyolódó, az ironikus, a cáfoló és kétségbevonó idézőjelek. Sokan nem helyeslik a nagyarányú idé- zőjelezést. A költő megjegyzése is figyelemre méltó ebből a szempontból: „Idézőjel — gyámság alá / nem zárom a hétköznapot”. (Kertész: Beszélgetés). Az idézőjel legfontosabb funkcióját ez a versrészlet érzékelteti: „Az idézőjel citálja, / ha másé a gondolat, / egyként ragad a karmába / bölcs és badar dolgokat” (Horváth Imre: Írásjelek). Az idéző mondat és az idézet dallamát tekintve a hangosításban kétféle megoldást tapasztalunk. Az egyik: az idéző mondat dallamvonalát nem zárjuk le, felemeljük vagy lebegtetjük. Abból a meggondolásból ered ez a dallamváltozat, hogy az idéző mondatokat, mint tagmondatokat, az idézetek szerves részének kell tekintenünk. A másik megoldás: az idéző mondat önállóbb, befejezettebb nyelvi alakulat, s leeső dallammal is el kell különítenünk: a hallgató így jobban megérti a közölt információt. Van olyan vélemény is, hogy a valóban idéző mondat hanglejtésének lezárása nem helyes, hiszen a befejezetlen- séget a dallamformával is jeleznünk kell. Igen változatos megoldás lehetséges ennek az írásjelnek hangoztatásában akkor, amikor a szövegben egészen sajátos közlő, kifejező szerepet vállal, illetőleg, ha szószerinti átvételt jelez, vagy csak állítólagos mondást érzékeltet. Sok még ezen a területen a tennivaló. Megfelelő hangos példatárral kell mind az elméleti, mind a gyakorlati szakembereknek olyan ismereteket és gyakorlati formákat összeállítani és elemezni, amelyekből az idézőjelek rejtett jelbeszéde is nyilvánvalóvá válik. Az ún. „idézőjeles” hangot elsősorban az erősebb nyomaték jellemzi; megemelődik a hangfekvés is, a tempó pedig lefékeződik. A gúnyolódó, az ironikus idézőjeles mondanivalóra a fel- és lesikló hangmenet is felhívja a figyelmet. A megfelelő hangzási formából ki kell éreznünk az ún. „idézőjeles” gúnyt is. Ha valaki statisztikai vizsgálatot végezne arra vonatkozólag, melyik írásjel vált napjainkban a leggyakrabban használt írásjellé, akkor velószínűleg a kérdőjel kapná a legtöbb szavazatot. Az sem véletlen, hogy a kérdőjel esztétikájával, stilisztikájával kapcsolatos ismeretanyagban gazdagok vagyunk. A hangosításával kapcsolatos retorikai tudnivalókban annál szegényebbek. A kérdőjel hangosításáról általában nagyon kevés és egysíkú ismeretanyagot tanítunk. Ennek lényege: a kérdőmondat gondolati, érzelmi, akarati tartalmát is tekintetbe véve elsősorban az módosítja a kérdőmondat megfelelő dallamvonalát, hangosítási formáját, hogy eldöntendő vagy kiegészítendő kérdőmondatokkal állunk-e szemben. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy a kifejezendő tartalomnak és az elérendő célnak megfelelően a kérdésárnyalatok is színezik a hangos megnyilvánulást, a kérdőjelleg érzékeltetését. A kérdéssel először is döntésre kényszerítjük a beszélőtársat, azután leszűkítjük érdeklődési körét, s harmadszor arra ösztönözzük, hogy azt is mérlegelje, milyen a kér(dés jellege: kíváncsiskodó, érdeklődő, kételkedő, bizonytalankodó, találgató, tapogató, tűnődő, meditáló, értelmező, figyelemfelkeltő, csodálkozó, valakinek szavait megismétlő, az érdeklődést fokozni kívánó, bizonyító szándékú, nógató, sürgető, óvatoskodó, költői vagy szónoki? Van még néhány árnyaltabb változat is. Déry Tibor pl. nem véletlenül használja ezt a jelzős szerkezetet „képmutató kérdőjel” (Déry: Ítélet nincs 270.). A „langyos óvatosságra” (Pákolitz István) is gyakran a kérdőjel figyelmeztet. Az egyenes, az egyértelmű feleletre ösztönző kérdéssel éppen úgy találkozunk, mint a cselvetővel. Erre is utal ez a versrészlet: „A kérdőjel lehet görbe, / a kérdező így cselez. / A válasz tiszta törvénye: / legyen mindig egyenes.” (Horváth Imre: Írásjelek). A kérdőjelek hangosításával kapcsolatban Csoóri Sándor nagyon jellemző megjegyzését is tekintetbe kell vennünk. Valóban, a kérdőjelek mögött sosincs nyugalom és füllesztő csend, hanem mindig bizonyos izgalmas várakozás, lobbanékony dialektika és állandó, örökös hiányérzet bújik meg. (Csoóri Sándor: Faltól falig 19.). Sajátos kérdéstípus a kételkedő kérdés. Eörsi István e versrészlete is erre hívja fel figyelmünket: „Csupa szédítő bizonytalanság ... / nem latolgatok már, / nem kérdek, kétlek .. .” (Eörsi István: Vers kérdőjelek közt). A kételkedő kérdések sajátos szerepéről szól Papp Lajos ebben a versrészletben: „Derék ... az csupán, ki kérdez, tagad / S kétkedve él az ég alatt”. (Kérdőjelek). A kommunikációs folyamatban nagyon gyakran „a kérdőjel azt a látszatot kelti, / mintha valami nem volna érthető, / meg azt is, / hogy van értelme válaszolni” (Fáb- ri Péter: Mirevaló). A kérdőjelek mögötti bizonytalanságok érzékeltetésére a legmegfelelőbb beszéddallam-válto- zatokat kell megtalálnunk. Nagyon gyakran a gesztus és a megfelelő mimika is segít bennünket ebbeli szándékunkban. Gyakran érzékeljük pl. azt is, hogy bizonyos beszédhelyzetekben „a kérdőjel sokáig lebegve áll a szájon” (Kárpáti Kamill: A benső hang). Az sem véletlen, hogy költőink, különösen napjainkban szóképek, költői motívumsorok megalkotására is felhasználják ezt az írásjelet. Adynál pl. elszaporodnak az úgynevezett lázadó, vádoló, s a felháborodást kifejező, s felkiáltás értékű kérdések. Még egy jellegzetes funkcióról röviden: a szorongó félelem interpunkciós jeleként is gyakran szerepelnek a kérdőjelek. Ezeknek a hangosítására sajátosan csak retorikai funkciót teljesítő mondatfonetikai eszköztárból kell válogatnunk. Gyakran tapasztaljuk, hogy gondolataink, mondanivalónk közlésében lán- colatos kérdéssorok is jelentkeznek: a felvetett kérdésekre további kérdések következnek valahogy úgy, ahogyan Weöres Sándor utal erre a jelenségre: „Erre a kérdésre 58
