Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Az írásjelek retorikája II.

A vessző használatával kapcsolatban nagyon * sok és változatos előírásokat, szabályokat ismerünk. A hangosításáról azonban annál kevesebbet és ilyenféléket: a felolvasó a vessző jelzésére vigye fel a hangot, és tartson szünetet. Bizonyos helyzetekben mintha igaza lenne ennek az előírásnak. Ugyanakkor azonban, ha szolgaian teszünk eleget az utasításnak, akkor fülsértő módon formálódik a mondat, a szóbeli megnyilatkozás dallamíve. Különösen gyakran halljuk azt a megoldást, hogy egyesek a felolvasásban a kötőszó előtti vessző „utasítására” megszakítják a közlés dallamívét. Az élő beszédben mindez ritkábban történik: kötött szövegek felolvasásában annál gyakrabban. Horváth Imre költői eszközökkel megfogalmazott intésében ráérzett a vessző hangosításának helyes útjára, módjára: „A vessző is álljt parancsol, de csak rövid szünetet. / Nem szakít el a szavaktól, / ennél fürgébb, ügyesebb” (Horváth Imre: Írásjelek). A vesszők hangosításával együttjáró emelkedő dallamvonal is arra utal, hogy nem fejeződik be a gondolatsor, a felhívó jelleggel nyitva hagyjuk a közlést. A kötőszók előtti vesszők hagosításában nagy a bizonytalanság, gyakori az a megoldás, hogy a szünet, a csend a kötőszó mögé kerül. Vannak, akik azt kívánják, hogy a kötőszók előtti vesszőnél tartsuk középmagasán nyitva, illetőleg lebegtessük a dallamot. Pedagógusaink a megmondhatói, mennyire problematikus a hogy kötőszó előtti vessző hangosítása is. Gyakran találkozunk a tanulók feleleteiben és a tanárok magyarázataiban azzal a megoldással is, hogy a kötőszó előtti hangosításban leeresztik a hangot, lejjebb száll a hangmenet. A rádióban is gyakran halljuk ezt a hibát. Miért tesszük rostára ezt a hangosítási modorosságot? Figyeljük meg ezt a mondatot: Azt láttuk, hogy ő is megjött. Egy főmondatból és egy mellékmondatból tevődik össze a közlés. A főmondat csak formailag önálló, tartalmilag már nem. Ezért a hangmenet, a hanglejtés csak a gondolati egység végén jelezheti leereszkedésével a gondolat, a mondanivaló lezártságát. A helyes ejtésben a dallam az alaphangnál magasabban lebeg, a hogy hangosítása után kissé mélyebbre esik, de csak azért, s annyira, hogy jobban érzékelhessük a hang magasságának, dallamívének emelkedését a mellékmondat valóban tartalmas részének deklamálásában. Lehetséges azonban más deklamálási mód is. Bizonyos esetekben a mondanivalót tekintve az értelmező szerepet is vállaló kötőszónak elég gyakran pl. a de ellentétes kötőszónak külön is önálló információs értéke van. Ebben az esetben hangsúlyt kaphat, és az elő- és utószünettel jelzett csend is körül foghatja.

» „ A pontosvessző és a kettőspont hangosításával ’ kapcsolatban kísérletet is végeztünk. Egy megadott szövegben elhelyezett pontosvesszőket és kettőspontokat kellett „áttenni” élő szóbeli közlésre, s meg kellett okolni, milyen funkciót bízhatunk a hangosításban e két írásjelre. Az eredménnyel nem lehetünk elégedettek, bár ilyen észrevételt is olvashattunk a kísérleti alanyok megnyilatkozásaiban: „A pontosvesszőt hangfelemeléssel és szünettel érzékeltetjük; a kettőspont esetében nyitva hagyjuk a közlést, és megfelelő hangsúllyal fejezzük ki, hogy a kettőspont utáni közlés mintegy megtölti a kettőspont előtti mondatoknak előkészítő tartalmát” (21 éves II. évf. magyar szakos hallgató). Nagy áttételekkel és ösztönszerű rálátással azt is kiolvashatjuk a megokolásból, hogy a kísérletben részt vevő főiskolai hallgató azt is észrevette, hogy mindkét írásjel finom gondolati árnyalatok érzékeltetésére is figyelmezteti a felolvasót, s a szabatosabb logikai elkülönítés érdekében a két írásjel hangosításában

arra is tekintettel kell lennünk, mi a helyzeti értékbeli különbség a pont és a pontosvessző, a vessző és a pontos- vessző, illetőleg a pont és a kettőspont között. Horváth Imre már többször idézett versének e részlete is erre utal: ,.Gondos jel a pontosvessző, / pont és vessző közt a híd.

Ne gondold, hogy meghökkentő, / még ha mond is valamit.” (Horváth Imre: Írásjelek).

Kísérletképpen elvégeztettük a következő feladatot: kijelölt szöveget olvastattunk fel, amelyben önálló információs értéket képviseltek a pontosvesszők és a kettőspontok. A felolvasást magnóra vettük. Ugyanezt a szöveget azzal a kéréssel adtuk át a felolvasónak, hogy tanulja meg, és egy hét múlva szabadon adja elő. A két magnófelvételt összehasonlítottuk, s megállapíthattuk, hogy kísérleti alanyunk a felolvasásban a megfelelő intonáló eszközöket, a hangsúlyokat, a hangmagassági változatokat, a szüneteket, az írásjelek hangosítási formáit kétféleképpen szólaltatta meg. A szabad előadásban érzékeltette, hogy a szöveget magáévá tette, hozzáadta egyéniségének megfelelően egyéni értelmezéseit is. Ebből következően a szöveg hangzása, akusztikuma az élő beszéd stílusjegyeit jobban, árnyaltabban példázta. Az írás grafikai szintjén gyakran jelentkező kettőspontokat a felolvasásban azonos módon hangosította, s nem volt tekintettel a szöveg mondanivalójára, érzelmi, hangulati árnyaltságára: szigorúan a kettőspontnak csak tagoló, megálljt parancsoló utasításait követte. A megfelelő szakirodalomban már az 1850-es évektől kezdve értékes megjegyzéseket találhatunk a pontosvessző sajátos funkciójáról is: „A pontosvonal megállapodásra int, s meggyőződésre törekszik a hallgatót bírni.” (Sárváry Gyakorlati irályisme, Pest, 1857.). Szvorényi József egri nyelvtudós intelme ma is figyelemreméltó: „A pontosvesszőnél még érezhetőbb nyugtot tartunk, és hangunknak oly hajlítását használjuk, mely még több oda tartozó gondolátok következését tudatja” (Ékesszólástan, 1850.). Napjaink szakcikkei is elsősorban azt emelik ki, hogy a pontosvessző nagyobb szünetet jelöl, hogy az utána következő s más oldaláról megvilágított gondolatra, információra ezzel is felhívjuk a figyelmet. A sok mondanivalójú kettőspont elsősorban tagoló eszköz, mégpedig a mondaton belüli tagolásé. De hangosításában mégsem a hanglejtési egység lezárásával kell érzékeltetnünk funkcióját, hanem szünettel, retorikai csenddel, illetőleg a szűkítettebb hangterjedelmű, lebegő dallammenettel. A XIX. századi iskolai nyelvtankönyvekben is találunk hasonló megjegyzést: „A kettőspont nagyobb szünetet jelöl a pontosvesszőnél. Felolvasáskor mellette a hangot nem bocsátjuk le, hanem emelkedetten lebegtetjük annak éreztetésére, hogy utána következnek a gondolat fontosabb részei (Makiári Pap Miklós: Rendszeres magyar nyelvtan. Sárospatak, 1900.). A kettőspont figyelmeztető helyzeti értékét is érzékeltetjük azzal, hogy a hang megemelt lebegtetésével a lényeges, a fontos, a kiemelt gondolatok következésére hívjuk fel a figyelmet. Sárváry tömören erre is utal Gyakorlati irályisme című munkájában (Pest, 1857.). „A kettőspont, minden esetben értelemfüggesztő jel lévén: a hangot mindig fölemeltetni kívánja.” A magyarázó jellegű dikcióra is a kettőspont figyelmeztet. Költői eszközökkel mindezt így fogalmazta meg Horváth Imre és Gergely Ágnes: „A kettőspont után jön, mi / megindokol, magyaráz. / Szétszakítva összekötni ' ő szokta, mit találsz” (Horváth Imre: írásjelek). — „Tudjuk, van itten szív és indulat! /Tudjuk, a szerző éppen min mulat! / Tégy kettőspontot: csihadjon a láz, / az ember higgadt fővel magyaráz” (Gergely Agnes: XVII. En- celádó Szulfátó udvari bolondjának naplójából).

56