Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szokolay Zoltán: Él-e még a magyar zsoltárköltő?

dallam jegyzések eleve pontatlanok voltak. A XVI. században tehát új dallamokkal szólalnak meg a nemzeti nyelvekre fordíttatott zsoltárok. Mindez legnagyobb részt a reformációnak köszönhető, különösképpen a kálvinista egyháznak. A kálvinista protestáns területeken, Francia- országban, a Németalföldön, Svájcban ugyanis sokkal erősebben ellenezték a katolikus egyház ceremóniáit és főképp liturgikus zenéit, mint a lutheri vidékeken. Az általános művészetekkel szembeni általános bizalmatlansághoz itt hozzájárult egy erőteljes tiltás, ami minden olyan szöveg éneklésére vonatkozott, mely nem volt megtalálható a Bibliában. Ennek következtében a kálvinista egyháznak figyelemre méltó zenei termékei csakis a zsoltárok voltak, a Zsoltárok Könyvének ritmikus, rímes fordításai dallamokra alkalmazva, mely dallamok vagy újonnan komponáltattak, vagy korabeli népszerű melódiák átvételéből származtak. Ennek a tendenciának is nagyon egyszerű oka volt. Ahhoz ugyanis, hogy ezek a népszerű, nagy tömegekhez szóló szövegek énekelve is betölthessék a funkciójukat, olyan dallamokat kellett keresni, amelyek legalább ilyen népszerűek és könnyen énekelhetők. A legjelentősebb zsoltárkomponisták mind francia anyanyelvűek voltak: Loys Bourgeois (1510—1561), Claude Goudi- mel (1505—1577) és Claude Le Jeune. Az ő dallamaik szerepelnek a Psalterium 1562-es francia kiadásában is, melyhez a zsoltárverseket Clement Marót és Theodore Beze fordították. Ök már nem az eredeti héber szövegre, nem is a Vulgataban szereplőre támaszkodtak, hanem egy szó szerint való latin fordításra. Fordításuk értékelése a francia irodalomtörténészek föladata. Annyi azonban kétségtelen, hogy tökéletesen nem tudták visszaadni az eredeti zsoltárok indulatait. A héber nyelv, a zsoltárok eredeti nyelve egyszerű, konkrét, egészen kevés elvont jelentésű szóval dolgozik, ugyanakkor képekben, hasonlatokban, megszemélyesítésekben igen gazdag, tömörségében is magával ragadó erejű. Ezt a nyelvet nehéz mimika, kifejező mozdulatok, váltakozó hanglejtés nélkül beszélni. Éppen ezen tulajdonságai alapján alkalmas különösen a költői megnyilatkozásokra. Molnár Albert Clement Marót 49 zsoltára és Theodore Beze 101 psalmusa mellett fölhasználta Lobwasser német átköltéseit is, sőt néhol még Spethe latin fordításának nyomai is kimutathatók. Molnár tudatosan törekedett a pontos fordításra. Tolnai Gábor fogalmazta meg, hogy ,,A XVI. század fordítói gyakorlatával, de Balassi és Rimay parafrázisaival is ellentétben, Molnár Albert tudatos, a szó valódi értelme szerint a modern műfordítás útjára lép.” (Tolnai Gábor: Szenei Molnár Albert értékelésének néhány kérdése — Irodalomtörténet 1954.) Mindezen tényekkel ellentmondónak tűnik, de Szeneiben mégis költőt tisztelhetünk. „Szenei Molnár művét nem mint eredeti alkotást, hanem mint műfordítást kell értékelnünk.” -— véli Klaniczay Tibor (Magyar Irodalomtörténet II. rész. 1. füzet — Egyetemi jegyzet 1955.), s én semmiképpen sem tudok egyetérteni vele. Fölsorakoztathatóak a vitában Németh László mondatai, miszerint „Molnár Albert visszaadott valamit Dávid királynak, amit Marót és Beze elvett tőle” s hogy „A Marót zsoltárait udvaronc írta, a Molnárét próféta fordí" tóttá”, mely mondatokkal Németh László maga cáfolja meg tanulmánykezdő kijelentését, a sokat idézett „Molnár Albert nem volt poéta-ember”-t. (Németh László: Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk — Az én katedrám c. kötetben, 1969.) Tényszerűbb érv, hogy a reformáció korában, a magyar költészet kibontakozásának idején nem vált még egyértelműen ketté fordító és költő feladata, egyszerűen mert nem voltak még olyan hagyományaink, melyek ezt a kettéválást megalapozták volna. A

Szenei előtti zsoltárfordítók tollán a zsoltár nemcsak lefordítandó anyag, hanem lehetőség személyes érzelmek, költői gondolatok kifejezéséhez. 1606-ra már közel egy század telt el a reformáció létrejötte óta. Már nem kell minden pillanatban aktívan bizonygatni létjogosultságát; sokkal inkább arra van szükség, hogy tisztán, csorbítatlanul mindenkihez eljusson az alkotások eredeti szövege. A zsoltárok hangja is csöndesebbé, tárgyilagosabbá válik tehát. Eljött a tudatos, pontos, modern értelemben vett műfordítás ideje. Molnár Albert művészete éppen abban áll, hogy ennek az utóbbi tendenciának a fölismerése és magyar kultúrában való meghonosítása mellett a Psalterium Ungaricumban mégis módot talált saját indulatai kifejezésére, ha többnyire csak igen áttételesen, szemérmesen is. Ne gondoljuk ezt most valamiféle bele- magyarázásnak. Köztudott, sokat említett gondolat, hogy a magyar a világ azon nyelveinek egyike, melyen a legszebb, legjobb műfordítások jelennek meg, éppen az alkotások nem pusztán hű átadása, hanem a fordító költő általi egész emberként való újraélése miatt. Nos, azt hiszem, ennek bölcsejét is valahol Szenei Albert munkásságában kell keresnünk. Ö a korábbi zsoltárfordító-hagyo- mányok megőrzése mellett talált és alkalmazott új munkamódszert, nem pedig azok helyett. Ellentmondásokkal, kettősségekkel teli egyénisége csak akkor áll előttünk teljes képben, ha ezt is, az ihletett költő és a tudós műfordító kettősségét is meglátjuk. Hasonlóképpen kettős fényben tűnik föl vallásossága is. Molnár Albert mélyen vallásos ember volt, erről tanúskodik minden: naplója, egész élete. Munkáiban mégsem fejeződhet ki igazán vallásossága. Minden egyes zsoltár lendítő ereje a teremtésről, a munkáról, a szorgos polgárról, a természetről szóló gondolat; az Úrhoz való fölkiáltozás szinte már csak eszköze az érzelmek kifejezéseinek.

De nézzük végre magukat a zsoltárokat. Molnár Albert százötven énekét vizsgálták már többféle csoportosításban — leggyakrabban a versritmus alapján sorolva különböző osztályokba. Minket most elsősorban a tartalmi és a stiláris vonások érdekelnek; s a zsoltárokat ilyen szempontból, a hangvétel alapján eddig egyedül csak Tőzsér Árpád csoportosította, 1974 októberében a pozsonyi Irodalmi Szemle című folyóiratban megjelent tanulmányának keretei között azonban számára sem nyílott lehetőség a műfajcsoportokon belüli részletesebb vizsgálódásra, az egyes zsoltárok elemzésére. Természetes hát, hogy ekkora munkára az én írásom sem vállalkozhat, ma még legföljebb fölhívhatom a figyelmet egy, a Psalterium Ungaricumot elemző tanulmánykönyv hiányára. Tőzsér Árpád rendszerezését — némi módosítással ugyan — elfogadom, a továbbiakban ennek alapján próbálom ismertetni a zsoltárokat. Nem szabad persze figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a Zsoltárkönyv nem szabdalható szét egyértelműen különböző műfajcsoportokra, egy-egy psalmusban gyakran többféle alapmotívum párhuzamosan jelentkezik s együtt halad a kiteljesedésig.

1. Maga a leíró költemény ugyan egészen a XVIII. századig ismeretlen, a Psalterium Ungaricumban mégis számos olyan zsoltárt találunk, amely — a maga vallásos keretein belül — elsősorban a természetet, a világot, a munkálkodó embert s annak testi mivoltát ábrázolja, a világ dolgai közti harmóniát hangsúlyozza. Igazi reneszánsz természet- és emberábrázolás ez, legkiemelkedőbb példái a 65., a 102., a 104. zsoltár, de csírájában jelen van Molnár Albert szinte valamennyi hasonlatában, költői képében. A zsoltárokban található hasonlatok, képek példatára ugyanis mindig a természet vagy az emberi mun46