Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szokolay Zoltán: Él-e még a magyar zsoltárköltő?

ka. Hasonlítja az embert a természethez (ez a leggyakoribb) :

„Ember életi az fűhöz hasonló,

Fölnő és zöldül, de hamar elmúló,

Mint az gyenge virág az sík mezőn,

Melyet mihelyt megfuvall a meleg szél Elhull és hervad, ékessége elkél,

Ember nem tudja hol van s hova lön.”

(103. zsoltár),

az ember sorsát, nyomorúságát, vagy az ellenség elpusztítását valamely tárgy romlásához, vagy valamely munkafolyamathoz :

„Szívem mint viasz olvad” (22. zsoltár)

„Uram, te megmaradsz. De ők Mint az ruha, mind elkopnak,

Szépségekben meg nem állnak” (102. zsoltár)

„De az Istentelenek elvesznek,

A füstbe mennek és úgy elolvadnak,

Mint az kövére az kis báránynak.” (37. zsoltár).

(Az idézetet mai helyesírással közlöm)

Hasonlítja Molnár Albert az emberhez magát az Istent is, a teremtő távoli szellem helyett egy szorgosan tevékenykedő mestert, igazságtévő bírát, polgárt ábrázol:

„Az vizet környűled mint kamarát,

Elfölalkottad mint szép palotát,

Az felhőköú úgy jársz mint egy szekéren,

Az szelek szárnyakon hordoznak szépen”

(104. zsoltár),

sőt, Isten már annyira „embermód” viselkedik, hogy

„Az pohár ő kezében,

Kiben vagyon vörösbor,

Kit ő telitölt sokszor Minden népnek ez földen,

De végre az gonoszak

Az söprejét megisszák.” (75. zsoltár)

Szenei Molnár Albert természetábrázolásában meglep bennünket a képek, víziók monumentalitása, a hatalmas költői megjelenítő erő. A zsoltárokban „Az föld rendűié, csöpöge / Az egeknek verejtéke” (68. zs.) és „Mélység kiált mélységet” (42. zs.). Érdemes azonban fölfigyelnünk a kozmikus és a hétköznapi, életszerű jelenségek együttes megverselésére, harmóniájára. Molnár Albert hangja akkor szól legihletettebben, amikor zsoltárainak tájai hazai vidékeket ábrázolnak.

„Az szép sík mezők ékesednek Sok barom csordákkal,

Villognak az szép szántóföldek Sűrű gabonákkal.

Az hegyoldalak, mezőföldek Szép búzanövéssel örvendeznek, és énekelnek Nagy gyönyörűséggel.”

— írja a 65. zsoltárban. Tolnai Gábor a XVII. századi mezővárosi polgár líráját véli ebben igen helyesen fölfedezni. „A létnek oly boldog számbavétele, mint amilyen a 65. zsoltár a sionhegyi dicsérettel: napjainkig melengető utópia” — írja Sütő András a Kortárs 1974 augusztusi Szen- ci-emlékszámában. De nem a 65. zsoltár az egyetlen, melyben a szülőföld, a költő vidéke villan föl! A 72-ben az Űr „Alábocsát szép kedves esőt / Az kalászt mezőre, / Csö- pögtet nagy szép nedvességöt / Az elszáradt földre”, a 104-ben Szenei fölsorolja „mindeneknek szép rendit”, „az mezőn járó barmok”-at, „az erdőn lakó vadállatok”-at, az

„égi maradak”-at, „Az kik az híves zöld ágakon ülnek / És gyönyörűségesen énekelnek”; megemlíti, hogy az Űr mindennek hajlékot és jó életet adott. A zsoltár s Szenei világképének középpontjában a dolgozó, munkálkodó ember áll:

„Az ember reggel fölkel idejen,

És tiszti szerint munkára megyen,

Szántóföldre, rétre, kertben, szőlőben,

És ott munkálódik mind estveiglen.”

Gyakran szerepel a zsoltárokban tengeri hajókkal kapcsolatos kép, például a 107-ben „Kik az hajókon járnak / Az széles tengeren, / Nagy veszélyben forganak / Kereskedést űzvén.” Fölmerül a kérdés, hogy tudhatott-e Molnár Albert a XV.—XVI. század földrajzi fölfedezéseiről. Székely István világkrónikája már 1559-ben beszámol ezekről az eseményekről, s a könyvet Molnár is gyakran forgatta.

A természetet leíró versek közé sorolom azokat a zsoltárokat is, amelyekben az elkerülhetetlen halál, az emberi élet múlandósága miatt bánkódik a költő. Ez a téma is jellegzetesen reneszánsz. Ilyen zsoltár például a 90., a híres „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, melyben nem kisebb gondolattal küszködik, mint az idő egyszerre végtelen és véges voltával: „Mert ezer esztendő előtted annyi, / Mint az tegnapnak ő elmúlása / És egy éjnek rövid vigyázása.” A zsoltár második részében ugyancsak a reneszánsz életeszmény, a halál várása helyett a minél teljesebb földi boldoguláseszménye szólal meg: „Taníts meg azért minket kegyelmesen / Hogy rövid voltát életünknek értsük / És eszességgel magunkat viseljük”. A 6. zsoltárban, valamint a 30-ban még egy kedves, naiv csellel is megpróbálkozik, hogy legyőzze a halált:

„Uram ha én porrá leizek,

Téged hogy dicsérhetlek,

Igazságod hogy hirdessem?

Hallgasd meg, Uram kérésem,

Könyörülj rajtam, szabadíts meg,

Légy kegyelmes, Uram és tarts meg.”

Szenei Molnár Albert volt az első magyar költő, aki perbe szállt a halállal.

Formai szempontból a leíró jellegű zsoltárokat a lassúbb lejtésű, hsoszabb sorok, a sűrűn fölbukkanó hasonlatok, metaforák és leggyakrabban páros- vagy keresztrímek jellemzik. Nyugodt, erős, méltóságteljes folyóhoz hasonlítható ezeknek a zsoltároknak a nyelve.

2. A Psaltreium Uungaricum legjelentősebb hányadát komor indulatú, érzelmileg túlfűtött zsoltárok teszik ki, melyeknek hőse a küzdő, küszködő ember. Két csoportra oszthatók ezek a zsoltárok, egy részük h á 1 a a d ó, dicsőítő ének, mely a csapás elmúlásával köszönetét mond az igazságos Istennek; többségük azonban panaszkodó, átkozódó psalmus, a gyötrelmes sorsúak jajszava. Jól megfigyelhető, hogy Molnár Albert, ki maga is sokat szenvedett, a tragikusabb hangvételű zsoltárokat jobban át tudja élni; az ellenségekről, a pusztulásról szóló zsoltárok költői ereje elementárisabb. Még a hálaadó énekek is fenyegető intelemként hangoztatják az Űr hatalmát, megfélemlíteni próbálják a leselkedő gonoszt. Szemléletes képek ecsetelik, mi vár azokra, kik kegyetlenségre készülnek.

„De véghez nem vihetik ők ez dolgot, Megromlanak igyekezetekben” (11. zsoltár)

A legmegrázóbb erejű ilyen hálaadó ének a 29. zsoltár. 1974-ben a Kortárs Szenci-emlékszáma fedezte föl új47