Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bíró József versei
Mama sírt, hangosan, meg-meg- újuló sírással. Másra nem is emlékszem. Csak még arra, hogy az egyik koszorú papírszalagját meg-meglib- bentette a szél, de nem bírt vele. A kemény papír ellenállt, halkan csörgött a széllel vívott párharcában. A torra eljött a családból mindenki. Anya birkapörköltet főzött és a tsz-ből vett egy kis hordó bort, hogy legyen elegendő. Mama nem evett egy falatot sem, anya sem. Mama csak ült az asztalnál, és azt sem hallotta, ha szóltak hozzá. Apa lánytestvére azt mondta a toron, hogy a mamát elviszik magukhoz. Hogy ne maradjon ott, abban a házban, ahonnan eltemették a nagyobb fiát. Menjen a mama hozzájuk, volt már nálunk eleget. Anya halkan megkérdezte, minek ez. A mama pedig azt mondta, amikor sokára megértette, miről van szó, hogy ha őt innen elviszik, akkor már soha többet vissza nem tér ide. Furcsa volt, amit mondott, anya is csak erősködött, hogy miért ne térne vissza, hiszen mindig is itt volt nálunk, attól a perctől fogva, hogy özvegyen maradt. Mama csak egyre hajtogatta, hogy ő pedig ide vissza nem tér, ha egyszer elviszik innen. Aztán már nem ellenkeztek vele, ráhagyták, hadd mondja, ha úgy akarja mondani. A torosok nem maradtak későre. A pörköltből is sokat meghagytak, de a borból is. Egy-két nótát félkeservesen elnyikorogtak, de nem volt az igazi nótázás. Mintha nem lett volna kedvük hozzá, mintha a bor sem hozta volna meg a hangulatukat a nótázáshoz. Megérkezett a szekér is a mamáért. A kis butyerkája ugyan nem sok helyet foglalt el a szekéren, de a falu csúfjára gyalog már csak nem költöztethették a mamát egyik házból a másikba. Mielőtt a mama felmászott volna a szekérre, előbb a házzal állt meg szemben, reszketett a szája, remegett a lába, aztán a fészer felé fordult. Azt vártuk, hogy hangosan felsír, de nem tette. A kezét emelte fel, mintha valaki távozó után intene istenveledet. Hajnalfelé erősen megkocogtatták a szobánk ablakát. A sógorbácsi volt. Jött a hírrel, hogy mamát elviszik a mentők. Most várják a mentősöket. Talán még nem késő, talán még időben érnek vele a kórházba. Azt csinálta, hogy mikor ágyba került, a bokáját összehasogatta zsiletpengé- vel. Merő vér lett az ágy, azt vette észre apa leánytestvére is, amikor arra ébredt fel, hogy a mama halkan nyöszörög az ágyában. Anya mondta, gyorsan öltözzek én is, megyünk a mamához. Akkor láttam a mamát utoljára. Tették fel a mentőre, a hordágyon, de én nem láthattam az arcát, őt sem közelről, mert anya megfogta az arcom és magához húzott. □ □ □ — Hát akkor . .. — Ne légy ünnepélyes, mert elnevetem magam. Ügy búcsúzkodsz, mintha a Föld túlsó felére készülnék. — Te mondtad, nem jössz többet. — Ez igaz ... — Akkor . .. Nem akarlak rábeszélni olyanra, amit nem akarsz. Te tudod, miért döntöttél így. Ezt az elhatározásod is tiszteletben tartom. — Nem értelek félre, csak ne magyarázkodj már annyit. Az zavar. Hidd el, felnőtt vagyok már én is. Nagyon is. Az óráidon ezután is találkozunk még. Ne félj, soha nem élek vissza ezzel a mai estevei. — Ezt pedig neked volt kár mondanod. — Jó, hát akkor hagyjuk abba, mielőtt kölcsönösen egy sor hülyeséget összehordanánk. Olyan jólneveltek vagyunk, hogy azt már el sem lehet viselni. — Mi lesz veled? — Kösz, az érdeklődésed nagyon kedves. De más hangnemben folytatom. Nem tudom, mi lesz velem. Azt sem tudom, mit kellene csinálnom. Boldizsár megmaradt utolsó lehetőségnek. Nem akarom most őt magyarázni neked, sokáig tartana. Hetenként kétszer-háromszor eljár hozzánk, ül a tv előtt, aztán hazamegy, én kikísérem a kapuig. Még a vállam sem fogja meg. Hogy lesz-e más valaki, aki örömet hoz nekem, nem tudom. Megpróbálok elébe menni. Hol a brigáddal, hol a barátnőmmel, hol az ismerősökkel megyek ide vagy oda, moziba, Pestre színházba, kirándulásra, mindenhová, ahová hívnak, ahová mennek a többiek is. Rajtam nem múlik semmi. Én igyekszem elébe menni a holnapnak. Ne puszilj meg. Szia! Szevasz! Néha azért gondolj rám. Jó? G. Molnár Ferenc ...arcod nélkül Bíró József versei: A CSÖND FESTMÉNYEIHEZ (Kohán György emlékének) a Kimondhatatlan csontkeze torkomat markolássza hallgatag halál fekete csöndje telepszik rám élő-szoborra szemem előtt vetkezik változik a világ őszinte tiszta egyszerű megrendítő e szemérmes vallomás „Elveszed lélegzetem arcod nélkül.” KETTŐNK KÖZT A SZÉL nem! ne énekelj! a forró szél elég nekem POSTLUDIUM 1945. aug. 6. minden rendben! még 41 perc! Hiroshimának még Negyvenegy perce van! 9144 méter magasban a Sárga Bomba Harry Truman zongorázik a szalonban Louis! figyelje a radart! 86,5 ... 87 ... 87,5 . . . „Sonata quasi una fantasia” már csak tíz perc! öt perc! egy perc! tíz másodperc! „In questa tómba oscura” 9 óra 15 perc! pezsgő robban a szalonban! DOMINE DEUS SANCTUS CRUCIFIXUS! DON A NOBIS PACEM! AMEN! MEZÍTLÁB KELL. .. mezítláb kell az úton menni egy kavicsot sem feledni mely talpadban hagyta nyomát 22
