Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - G. Molnár Ferenc: Kallódás
máskor is, most már egy jó ideje. Nézték együtt a tv-t, anyával és Tiborral együtt. Ha Tibornak kedve, ereje volt a műsorhoz. Boldizsár alig szólalt meg közben, általában ők hárman mondtak valamit, sokszor nem is olyat, ami a tv-hez kapcsolható volt. Boldizsár széke néhány centivel az övé mögött volt, de a fiú soha nem nyújtotta ki a karját az ő széke hátára. Nem ért hozzá még véletlenül sem. Csak ült, nézte a vibráló képet, időnként rágyújtott, a füstöt oldalra fújta, nehogy kellemetlen legyen, mert tudja, hogy ő nem szereti a cigarettát. Így teltek az estéik. Amikor kikísérte Boldizsárt a kapuig, kezet fogtak, elköszöntek, hogy holnap az állomáson találkoznak. Ennyi volt. Nem aludt jól. Felébredt. Forgolódott. Annyi zagyvaságot álmodott össze, aminek se füle, se farka. Vagy üldözték, vagy kietlen tájakon, elhagyott utakon járt, vihar kapaszkodott a ruhájába, a homok marta a szemét, megvadult lovak dübörögtek a közelében, és tudta, hogy ezek a fékevesztett állatok feléje rohannak. Négy órakor már felkelt. Lassan készült, a testi fehérneműjét bizakodó félmosoly kíséretében tette a piros utazószatyorba. És minden egyebet. Anya is felkelt, hogy majd segít neki. Tibor aludt, mint a mormota, akkor is, amikor benyitott hozzá, hogy elköszönjön tőle. Nem zavarta az álmát, csak fölé hajolt, távolról cuppantott a szájával. Mindig volt egy kis anyai érzés is benne Tibor iránt. Most is hatalmába kerítette ez az érzés, ahogy elnézte alvó öccsének nyugodt, rendezett vonásait. Már fél hatkor kint volt az állomáson. Ö váltott egyedül jegyet, amikor a pénztár ablakát a szolgálatos vasutas bentről kinyitotta. Valamit még beszéltek is egymással, hogy jó lesz-e Pesten, vásárolni megy-e vagy minek? Lakziba? Az az igazi. Égy jó lakziért ő is szívesen elutazna még messzebbre is, mondta a vasutas kéretlenül is. Várta Boldizsárt, ki-kiment a fehérre meszelt betonkerítésig, nézett visszafelé az úton, a falu felé, mikor látja már. Még egy öreg asszony jött hat óra előtt közvetlenül. De más senki. Nem akart gondolni arra, miért nem igyekszik Boldizsár a vonathoz, miért kockáztatja a késést, az utolsó percig miért vár? A vonatra Boldizsár nélkül szállt fel. Leült az első fülkében, mindjárt az ajtó mellett, de nem ment az ablakhoz. Egyedül volt. Nem kellett uralkodnia magán, másokra ügyelve. Csak ült, maga elé bámult, mintha nem is látná a körülötte levő tárgyakat, fel sem fogná, hogy vonaton ül, utazni készül. Hát még ez is? Mi vár még rá? Meddig még? Érdemes volt ellazítania, maga előtt is titkolva készülnie arra, hogy végre valami vele is történik, valami értelmes dolog, ami felhevíti hamvába hullt életkedvét? Más valaki talán valami csodában reménykedett volna még akkor is, amikor meghallotta az indítást jelző sípszót. Hátha rohan a fiú, zihálva kapkodja a levegőt, görcsösen nyújtja a karját az ajtó melletti kapaszkodó felé, hogy a nekilóduló szerelvényre még fel tudjon ugrani az utolsó pillanatban. Hogy aztán fújtatva, győztes vigyorgással odaálljon elé, mert mégiscsak itt van, megérkezett, ha nem is korábban, dehát ne haragudjon, mert... Semmi. A vonat elindult. □ □ □ — Elmegyek. Nagyon jól éreztem magam. Jó volt itt, nálad. Te is nagyon kedvesen viselkedtél, de most már elmegyek. — Hová sietsz? Még csak tíz óra. — Nem azért megyek el, mert későn van. Engem már nem faggatnak, hol jártam, mit csináltam. Azt hiszem, anya ilyenkor boldog is, nagyon örül annak, hogy végre kimaradtam. Azt gondolhatja magában, hogy végre élek én is, valami értelmes dolgot csinálok. Szokta mondani, kislányom, te megérdemelnéd, hogy nagyon boldog légy. Tiszta lélek az anyám. Valamikor azt mondták volna rá, szent asszony. Vértanú. — Igyunk még egy pohárral. — Jó. Ez lesz a búcsúpohár. — Drámát játszol? Szereted élezni a helyzetet? — Nem. Azt gondolom, az én helyemben mindenkit elfogna egy kis, szelíd szentimentalizmus. Képzeld csak el, életemben először megyek el egy férfitől, egy férfi lakásáról, úgy, hogy most már nem kell lányságom koloncát is magammal cipelnem. Akárhogy is, ez nem mindennapi esemény. Ha igaz, az életben csak egyszer fordul elő mindenkivel. — Szemrehányást teszel nekem? — Ha nem jönne ki olyan hülyén, még azt is mondanám, hogy köszönöm. De ez olyan cikisen hangzana. Régiesen. Csikorogna, mint egy be rozsdásodott zár. — Rendes ember vagy te, csak ugyan. Anyádnak igaza van. — Hagyjuk a lírát, azt már nen nekem találták ki. Iszunk? — Kérhetek valamit? — Persze. — Engedd le a fürdőlepedőt magadról. — Ez már megint gyanús. Min' egy rossz jelenet valami félresikerült filmből. Ezt ne játsszuk, jó? — Ne forgasd ki a kérésem. — Igazán akarsz látni? — Szeretném, ha megtennéd. — Szeretnéd? Miért ne tenném meg? Neked megtehetem. Neked. Tessék, gondolom, sok gyönyörködni valót nem találsz. Egy nyurga vénlánynak a gömbölyűségét már elszívta az idő. A vállam valósággal átszúrja a levegőt. És én szégyellem magam. Ettől a pillanattól kezdve szégyellem magam. Hülyeség, de így van. Ne haragudj. □ □ □ A mama teljesen megváltozott attól a perctől kezdve, amikor megtudta, hogy apa felakasztotta magát. Ráborult anyára és ordítva sikoltozva bőgött. Anya tartotta, átfogta, odahúzta magához, de ő nem sírt. Pénzt a temetésre sem adott. Pedig lennie kellett pénzének, mert minden fillért megtartott magának. A kosztért sem adott semmit, a lakásért sem. Apa mondta, hogy ennyit megérdemel a fiától, akit a világra hozott, felnevelt. Ennyit minden gyereknek meg kell tennie az anyjáért. Ez a tisztesség. Mamának volt még másik két gyereke is, de hozzájuk soha nem ment. Csak nálunk lakott, csak velünk volt, és hozzánk is csak a kisebbik fia jött el nagyon ritkán. Anya szerint ő kapta meg a mama minden pénzét, abból építették a házukat is. Nekünk akkor sem adott semmit, amikor házépítéshez kölcsönt kellett felvennünk. Nagyon keservesen éltünk. A mindennapi meleg étel is gond volt esetenként, mert a tégla, a mész, a cserép, a mester minden forintunkat elvitte. A temetésre eljöttek apa testvérei is, a családjukkal együtt. Meg az egész falu. Kit a kíváncsiság, kit a végtisztesség hozott el. Anya akkor sem sírt. Ott álltam mellette, az én kezem szorította olyan erővel, hogy az ujja- im majdnem összeroppantak. Nem mertem szólni, hogy nagyon fáj, engedje el. 21
