Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - G. Molnár Ferenc: Kallódás

— Tiszteljük a tényeket. Ha jól emlékszem, te kérdezted meg, hogy Ady verseinek elemzését melyik könyvben találhatnád meg, hogy a tankönyv anyagán túl is szeretnél erről olvasni. Így volt?

— Így, pontosan egy hete. Rám néztél, és azt válaszoltad, nekem van ilyen könyvem.

— Te pedig megkérdezted, hogy mikor jöhetsz el érte. Így volt?

— Szóval én kezdtem ki veled?

— Talán én?

— Te néztél rám már hetek óta úgy, minden órán, hogy a vak is látta, miket gondolsz.

— És miket gondoltam?

— Nem jövök zavarba. Azt gondoltad, ezt a kis hervadt rozmaringszálat szívesen feléleszteném. Kedvem volna megismertetni vele az igazi örömöket. Azt, amiről semmit nem tud, de amire annyiszor gondol, ha lefekszik egyedül az ágyába. Mert csak elpazarolná a fiatalságát anélkül, hogy élne vele addig, amíg teheti. Amíg van mivel élnie.

— A gondolataimba láttál. De én többet nem jövök hozzád.

— Ez logikus.

— Nem logikus. Nem is hisztéria, hanem önvédelem. Addig hagyom abba, amíg könnyen megy. Amíg nem késő.

— Tehát, ha nem hallgatnál az eszedre, akkor máskor is jönnél?

— Nagyon gyakran jönnék. Jó itt nálad, jó így, veled. Szeretőnek is jó vagy, embernek is, partnernek is. Lehet, hogy én túlságosan kicsi vagyok hozzád, buta kis tyúknak tartasz, aki fontoskodik, fecserészik, untat is a szószátyárkodása, a komolykodása, de udvariasan nem szólsz erről. Köszönöm.

— Vagy te annyira éles szemű, hogy lásd az igazat.

— Lehet. Talán igen. Talán azt képzelem be magamnak, hogy neked is jó velem. Ez pedig tovább súlyosbítja a helyzetet.

— Nincs értelme folytatni?

— így szokták ezt mondani, nem?

— Ahelyett, hogy arról elmélkednénk, mikor, minek van értelme, teljesen egyetértek veled. És ebben ez a legkomiszabb, hogy nem vitatkozom, elfogadom azt, amit te mondasz. Nincs attól rosszabb nő számára, mintha úgy történik valami, ahogy ő mondja. Mert valójában azt szeretné, ha meggyőznék, ha szelíden ráerőszakolnák az ellenkezőjét. Hiszen nem őszintén mondta, a lelke mélyén ő sem ezt vallja. Dehát... te akartad.

— Ez talált. De mondd meg, elvennél te engem feleségül?

— Én még szeretőnek sem vagyok állhatatos. Mindenki így ismer. Vannak, akik szoknyavadásznak tartanak, pedig esküszöm, soha nem futok egyetlen szoknya után sem.

— Megvárod, míg a helyedbe jön.

— Ha egy nő, egy asszony, egy lány kinézett magának, akkor veszve vagyok. Ha nem nézett ki, akkor kár törnöm magam.

— Cinikus vagy.

— Ismerem az életet.

— Ez a nyíltságod is szimpatikus. A fene egye meg és a fene egyen meg téged is, meg engem is.

— Még visszavonhatod.

— Nem jövök többet.

□ □ □

Boldizsárral megbeszélték, hogy reggel találkoznak az állomáson, a hat-tizenötös vonattal utaznak fel Pestre. Juciék esküvőjére készültek.

Ügy tervezték, hogy addig maradnak Pesten, amíg jól érzik magukat. Ha Juciéknál nem lesz helyük, akkor szállodába mennek. Kivesznek két egyágyas szobát, csavarognak is, ha kedvük tartja, talán színházba is elmennek, ha olyan darabot játszanak. Nem terveznek előre semmit. Ha megelégelték a pesti vigodalmat, felülnek a legközelebbi vonatra.

A pesti út nem egyszerű kirándulás volt. Választóvonal. Korábbi merevségét, ellenállását adta fel ezzel a közös programmal. Hajlott arra, hogy Boldizsárt elfogadja partnerének. Nem hivatalos vőlegényének is attól kezdve, hogy a Juciék esküvőjéről hazajöttek.

Eljutott oda, hogy megbarátkozzék a gondolattal: feleségül megy Boldizsárhoz. Mert mire várjon még? Kire várjon még? Boldizsár semmivel sem rosszabb, mint a vele egykorú férfiak általában. Sőt. Nagyon sok olyan tulajdonsága van, ami a többiek fölé emeli. Létbiztonságot adhat, megalapozott jövőt nyújt, akár még irigyelt asszony is lehet a többiek szemében.

Lassan harmincéves. Még néhány hónap, és nem mondhatja tovább azt, hogy huszonvalamennyi éves. Harminc. Rengeteg, ijesztően nagy szám ez. Lánynak, vénlánynak kétségbeejtő kor. Ha elmúlt már harmincéves is, kit kaphat még férjnek? Vagy egy özvegy embert egy-két gyerekkel, vagy egy elvált, ki tudja, milyen pasast, ha pedig magányos férfit, akkor olyat, aki jól benne van a korban, alaposan elmeszesedett szokásokkal, rigolyákkal. Valamiféle kocsmás, kurvás vénlegényt, aki a pénzzel sem tud bánni, aki a nőben is csak azt látja, hogy lepedőre való, de nem társnak, nem feleségnek.

Boldizsár miatt semmi meglepetés nem érheti. Tud róla mindent, ismeri a gondolkodását, ismeri a felfogását. Mindent. Ha asszonya lesz, egy kis hízelgéssel, ügyeskedéssel, női fi- fikával majdcsak meggyőzi arról is, hogy az asszony ma nem csupán konyhalány, nem csupán a ház takarítója, a jószág gondozója, hanem ember is, aki emberek között akar élni, termelő munkát is akar végezni és tanulni is vágyik.

Ezzel biztatta magát.

Hogy Pesten mi lesz, hogyan lesz, arra egyáltalán nem akart gondolni.

Sem így, sem úgy. Félt erre gondolni. Mert, ha úgy hozzák a körülmények és Boldizsár közeledni akar hozzá, viselkedjék most is úgy, mint Pistával tette? Ki is nevetheti érte a fiú. Hát még ezt sem, ennyit sem? Kérdezheti. Előlegnek, foglalónak ennyit csak megérdemelhet, ha úgy is feleségül kéri. És van is ebben igazsága.

Ha pedig hagyja, hogy minden menjen a maga útján, akkor hogyan egyezzen ki magával? Akit szeretett, annak nem engedett, akit nem szeret, annak pedig már az esküvő előtt? Még az eljegyzés nélkül?

Mi tagadás, egy kis várakozás, izgalom is vibrált benne. Jó lett volna mégis belelátni a jövőbe: hogyan zajlanak majd le a pesti órák és napok? Titokban várta, reménykedett abban, hogy kénytelen lesz engedni.

És megtud valami olyat, amiről eddig semmiféle élménye nem volt. Valami titok múlik el, ami helyett bármilyen bizonyosság is sokkal jobb lesz most már. Belefáradt abba, hogy állandóan őrlődjék, mit kellene tennie, hogyan cselekszik helyesen, okosan, tisztességesen, úgy, ahogyan egy rendes lánynak viselkednie kell. Ha békében akar élni önmagával.

Örült is annak, hogy Juci meghívta az esküvőjére. Nem voltak ők Jucival igazi barátnők, de együtt dolgoztak a gyárban, egy brigádban, a munkahelyük is szomszédos volt, a székük egymás mellett állt a munkaasztalnál. Lehet, hogy Juci is csak azért hívta őt, mert sajnálta a magányossága miatt. Egy kis változást, újat, mást akart, felfrissülést, kiszabadulást neki, a magányos nőnek. Csak a jó szándék vezethette, köszönet jár érte.

Pénteken este tíz óra után ment el tőlük Boldizsár, ahogy szokta,

20