Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - G. Molnár Ferenc: Kallódás

hogy majd megkérem a kezed. Tudod, ki vagyok, mi vagyok. Azt is tudod, hogy rendesen dolgozom, a pénzt nem hordom a kocsmába. Megépítettem a házam, bebútoroztam, van abban minden. Minden a helyén, az utolsó szögig. A szekrényekben is ott a sok fehérnemű. Neked nem tellett arra, hogy kelengyére gyújts, arra sem, hogy a bankba rakd a pénzed. A készbe viszlek, csak egy szót mondj.

Akkor már több mint egy hónapja megvolt Pistáék esküvője. Már több mint egy hónapja, hogy nem ment a KISZ-be, de sehová máshová se. A sportot is abbahagyta, a kézizést, az atletizálást is.

Tudta ez a Boldizsár, hogy mikor kell szólnia. Nagyon komisz dolog egyedül lenni. Nem utasítottam visz- sza, de nem is biztattam. Azt mondtam, várjon még. Szoknom kell. Azt is mondtam, én nem szeretem őt, nem is fogom. Nem tudom, hogy lesz, mert nekem már könnyem sincs egy hónap óta. Én azóta nem sírtam, hogy Pistáék lakodalma megvolt. Pedig azelőtt mindenért kibuggyant a könny a szememből. Ha öröm ért, ha bánat, nekem sírnom kellett. Sokszor volt kellemetlen ez a gyengeségem, érzékenységem, de nem tudtam tenni ellene. A változást Pista esküvője hozta. Amikor meghallottam a hírt, mintha kővé váltam volna. A szemem is száraz maradt, és azóta is olyan száraz, mint a kiapadt forrás.

Boldizsár hallgatta a szavam, nem szólt egy szót sem, csak bólogatott. Amikor elhallgattam, magunk elé bámultunk és akkor, sokára megkérdezte: Jöhetek azért hozzátok? Mit válaszolhattam volna. Gyere, mondtam, gyere, ha van kedved azután is, amit elmondtam most neked. Nem mondtál te semmi újat nekem, Angyalka, válaszolta Boldizsár. Ezt én mind tudtam eddig is.

Jött, járt szorgalmasan hozzánk, heteken, hónapokon át. Leült a székre, nézett maga elé, néha kérdezett valamit, de beszélgetni nem tudtunk. Nem volt miről. Boldizsárt csak a háza érdekelte, a gazdaság, a traktor, a munka a földeken. És az, mennyi pénzt tud tenni a takarékba.

Nem kell neked dolgozni, járni sehová, ha hozzám jössz feleségül, mondta. Otthagyod a gyárat, teszel- veszel otthon, főzöl, ellátod a jószágokat. Mert tartunk majd sertéseket, baromfit is, hogy legyen miből pénzelnünk. Nem lesz nehéz a munkád, mert mindent gépesítettem, dicsekedett Boldizsár, de csak kedvet akart nekem csinálni.

Bár ne mondta volna el mindezt. Méghog'y a sertések és a baromfik, aztán pedig, hogy a gyárat is hagyjam ott. Ha meggondolom, a gyárban születtem újjá. Az ottani munka adta vissza a kedvem az élethez. Igaz, nehéz munkát végzek, bár nagyon könnyűnek látszik. Van egy okos kis szerkezetem, az forrasztja össze az alkatrésze* et, nekem csak arra kell ügyelnem, hogy a részek el ne csússzanak egymástól. Nagyítón át nézem az összeillesztésüket, mert szabad szemmel nem lehetne. Minden órában fel kell állni a székről, pihenni kell néhány percet. Néha már olyan a szemem, mintha paprikával hintették volna be. Ég, marja valami belülről, de gyorsan elmúlik, és megint ott folytatom, olyan kedvvel, mint előtte.

Érzem, megbecsülnek, szeretnek, elismerik a munkámat. A jók között tartanak számon. Meglátszik ez a prémiumomon is. Talán néhányan irigyelnek is azok közül, akik már régebben kezdtek, mint én, mégis hátrább vannak nálam. Ezt a munkahelyet hagyjam ott? És a brigádunkat?

Aztán a józan eszem válaszol. Mire vársz még? Kire vársz még? Boldizsár abban a pillanatban elvesz feleségül, amelyikben akarod. Mi kifogásod van ellene tulajdonképpen? Semmivel sem rosszabb külső megjelenésre, mint amilyen Szabó Pista volt. Ad is magára, törődik azzal, hogy a munka után rendes legyen, ápolt. Ha odaáll melléd, bárki megnézhet benneteket. Azt kénytelen mondani, mégha rosszakaród is, hogy szép pár vagytok. Legalább egy fél fejjel magasabb nálad.

Nem beszédes? Hát aztán. Nem szereti a magyar nótákat, nem úgy, mint te? Ennek ellenére még hosszú életű lehet itt, a földön. Nem jár moziba, a színház sem érdekli, a könyveket se bújja? Ez mind igaz. De nem kocsmás, nem kurvás, nem szórja a pénzét, dolgos, egyszerű lélek. Azt szokták mondani az ilyenre, hogy térden állva adhat hálát az égnek az olyan lány, aki egy ilyen férjet kifog magának.

De ha nem szeretem. Méghogy nem szeretem. Nem is kedvelem. Akárha valami baj, bánat, rossz érne, amikor ott van velem. A legszívesebben a közelembe sem engedném.

Szerelem? Hány asszony van olyan, aki soha nem érzett szerelmet az iránt, akivel együtt él? Hányat tudsz te magad is? Emellett lehet még olyan férfi, akit szeretsz, akivel pótolod mindazt, amit a férjed mellett nem kaphatsz meg, nem érzel soha. Talán Szabó Pista szeretője legyek? Kérdezte akkor magától. Képtelenség. Talán, ha akarná, sem tudná megcsinálni, mert Szabó Pista sokkal gyávább attól, semhogy megkísérelje balkézről elérni. Lehet azért, mert úgy gondolja, Balázs Angyalka nem hajlandó senki szeretője lenni. Attól sokkal büszkébb. Hiszen nem lett a szeretője Szabó Pistának sem.

Mennyit foglalkozik most már ilyen kérdésekkel, vallhatja be magának. Ha pedig foglalkoztatják ezek a dolgok, akkor a lehetősége is adott annak, hogy a kétségek hélyett a bizonyosság legyen meg. A bizonyossága annak, hogy nincs értelme okosnak, tartózkodónak maradnia. Vállalni a magányosságát. A magányosságot, akár egy férj oldalán is. Neki is joga van ahhoz, hogy társa legyen.

Csak azt tudná megmondani, mi az oka annak, hogy az egyik, a Szabó Pista kellett volna férjnek, a másik, a Becker Boldizsár pedig nem. Ha elfogulatlanul mond ítéletet, még azt sem állíthatja, hogy a Pista any- nyival volt különb a Boldizsárnál. Mert Pista sem kapkodott a színházért sem, a könyvekért sem, a moziért sem, igaz, nótázni nagyon szeretett. És nagyon szép hangja is van. Ha egyszer ő elkezdte, hogy Kötöttem lovamat..., akkor azt akárki végighallgathatta. Akkor mindenki másnak el kellett némulnia, mintha hangját vesztette volna, mert a Pista nótázását nem lehetett felülmúlni.

Csak ezért? Csak ennyin múlik, hogy kit szeret az ember, kit nem szeret?

□ □ □

— Téged szeretnek a tanítványaid. Tudod ezt?

—■ Valahogy észreveszi az ember.

— Jó előadó vagy és jó fej, ahogy szoktuk ezt mondani magunk között. Ahogyan magyarázol egy-egy verset, vagy valamelyik író munkásságát, el kell hinni, úgy van, ahogy mondod. Nem a könyv szövegét ismétled, a magad véleményét sorolod. Ez imponáló. És nagyon jól olvasol fel verseket.

— Köszönöm.

— El ne bízd magad. Nem hízelegni akartam. Ez magyarázat volt.

— Úgy? Magyarázat? És mire?

— Arra, hogy itt vagyok, hogy veled vagyok, hogy a tiéd lettem, hogy még mindig nem szaladtam el. Nekem is szimpatikus vagy. Pedig mondták a lányok, hogy te szereted a tanítványaid meghívni a lakásodra. Ügy szoktad, ahogy velem csináltad?

19