Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kaposi Levente: Partizánmúzeum

lelősségről és a rendezői fontoskodásról, ami nagy divat mostanában. Ez a dráma kihívás a rendezők ellen! Itt ugyanis hasztalan akar a rendező valami felforgatót, valami rettenetesen szakmai-újat nyújtani, itt le kell állnia, mint a gyermeknek, fel kell néznie az építményre és szolgájává kell szegődnie, mert a gondolatok arra kényszerítik. És örüljön, ha elég erőt érez arra, hogy ennek a drámának nekifogjon, képzeletével utánakapaszkodjon annak a forgatagnak, ami ebben az írásban tombol. Ez a dráma válasza, csattanója annak a vitának is, hogy mi kell elébb: dráma-e, vagy rendező?

V.

Az író kihívja maga ellen a világot. Vagy győz, vagy elbukik. Ez Páskán- di Géza lelkülete. Ezért nagy ez az írás. Várjuk a folytatását, a ciklus első darabja után hisszük: amit a magyar dráma feltámadásáról, vagy megerősödéséről nem nagy meggyőződéssel álmodoztak eddig szakembereink, mintha karnyújtásnyira lenne tőlünk. Csak jól ki kell nyújtani azt a kart, s akkor minden bizonnyal el is éri.

A dráma megjelenése óta több más művét bemutatták már a szerzőnek — a színpadon és a televízióban egyaránt. Mintha ezek a tapasztalatok

azt mutatnák, hogy az aforizmákra merész gondolattársításokra épülő, itt-ott kitűnően felpörgethető Pás- kándi-féle drámai szituációk elhalványodnának a rivalda fényében és veszítenének abból a hamvasságból, vagy hőfokból, amelyen megíródtak. Vagy rendező kell hozzájuk azon a szinten, ahol az író képzelete mozog? Vagy egyáltalán tévedés a drámai forma, és Páskándit olvasva kell elfogadnunk, hogy aztán a többszöri és megismételt elemzés után kerülhessünk hőseihez és az ő lelkivilágához közelebb? Válaszunk egyelőre nincs, csak az írói szándék és érdekessége izgat minket is.

Farkas András

Partizánmúzeum

Korán érkezett. A buszmegállótól szépen, komótosan ballagott tovább, szemügyre vette a házakat, néha meg-megállt, hogy aprólékosan felmérje a környéket. Mégis, amikor odaérkezett, még egy fél óra volt a nyitásig. Rövid sétát tett hát az egyik erdei ösvényen, aztán visszatért, leült az egyik padra, nézegette a különböző színben pompázó virágokat. Melegen sütött az augusztus végi nap. Behunyta a szemét, sütkérezett.

Maga sem tudta, hogy miért, és miért pontosan most jött el. Éveken át konokul elűzte magától az emlékezést. Az emlékek lehúzzák az embert, a múltba viszik, ennek pedig semmi értelme. Aztán meg valahogy fél a „találkozástól”.

Mindegy — gondolta — most mégis itt vagyok. Kinyitotta a szemét, újra körülnézett.

Egészen csinos a környék, olyan, mint egy kirándulóhely. De hát végeredményben az is, ismerte el magában.

Régen, pontosabban úgy harminc- egynéhány évvel ezelőtt persze más volt a környék. Sudár, magas fák sorakoztak, alattuk bokrok, cserjék húzódtak meg. Két-három méterről is alig lehetett látni a pince bejáratát. Meg aztán most augusztus van, akkor pedig február volt.

A hirtelen jött napsütés megolvasztotta a havat. A hegyekről lefolyó szürkésfehér hóié megduzzasz- totta a patakot. Majd újra hófel- hők gyülekeztek, hogy csak eső legyen végül is belőlük. Napokon át kitartóan esett. Ólmos szürkeség borított be mindent, mint valami vizes, nyúlós pókháló. Csizmájuk lépten- nyomon beleragadt a sárba.

— Nem baj, — nevetett a szlovák Miska — legalább csak lassabban menekülhetnek a bitangok. Elegük lehet már a futásból.

A központi bunkerben csak öten voltak. Az osztag a menekülő németeket csipkedte, ahol csak alkalom adódott rá. A hátsó helyiségben a két sebesült szovjet feküdt, egyikük fel-felhorkantva horkolt, a másik meg halkan nyöszörgött valamit álmában. Olga, a rádióslány ráhajtotta a fejét a fatörzsből eszkábált asztalra, nem lehetett tudni, hogy alszik-e, vagy csak gondolkozik. Jómaga a szlovák Miskával beszélgetett, már amennyire beszélgetésnek lehetett nevezni a félóránként váltott néhány szót.

Fásultak voltak. A hónapokig tartó feszültség után mostanra valami fura ernyedtség uralkodott el rajtuk. Tudták, hogy a németek fejvesztve menekülnek. S azt is, hogy emiatt egyre kevésbé van már szükség rájuk.

— Ha kisüt a nap — tűnődött hangosan a szlovák Miska —, lassan hozzá lehet fogni a vetéshez. Ha tudnád pajtás, hogy a mi falunk környékén milyen földek vannak. Ojjé! Igaz, egy kicsit agyagos, de akkorára nő abban a búza, hogy nem is gondolnád.

A kályha mellett ültek, jólesett a meleg. Kezüket majdnem a platnira nyomták.

Üresen, esemény nélkül teltek az órák. Egyre távolabbról hallatszottak a lövések.

Délfelé megjött Kovacsics, az egyik osztaghelyettes. Köpenyéről csurgóit a víz, ahogy belépett.

— Már K. felé lehetnek — mondta. Valami elemózsia után néztem, de nem sok sikerrel — sóhajtott. De azért valamit mégis hoztam — mosolyodon el —, és egy üveget húzott elő.

— Igyatok — mondta —, igazi törköly.

Büdös volt, de jólesett.

— Na fiúk — mondta Kovacsics —, néhány hét, de lehet, hogy annyi se és otthon leszünk. Otthon! — tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem nagyon szerette. Kovacsi- csot. Most valahogy mégis kedvesnek, barátságosnak tűnt előtte, jóleső volt hallgatni is máskor idegesí- tően parancsoló hangját.

— Hány óra lehet? — emelte fel váratlanul fejét Olga, de meg sem várva a választ, újra lehajtotta.

— Valami baja van szegénynek — intett a lány felé Miska —, de nem mondja meg, hogy mi.

— Hát igen —, tette hozzá — mindannyiunknak megvan a magáé.

A nyomaték kedvéért bólogatott hozzá.

Ránézett a kályha mellett levő fa13