Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék

a világot — bocsánat! — a Földet — megszabadíthatja eddigi nyűgös sorsától. Hogyan jut el Archimédész megjelenésétől az atomig az író és miért így csinálja ezt az utat? Kérdés, felelet nincs rá, hiába is törjük a fejünket, mint ahogyan az is kérdés marad, hogy ez az Archimédész, aki egy mondatával maradt a tudatunkban és számtani zsenialitásával meg törvényeivel, ki sincs tiltva a játéktérről, pedig utána, e jelenet után sorban jönnek az elképesztő karneváli furcsaságok, ahol, amikben neki nincs is szerepe, csak a végén, a második rész legutolján, amikor már a függöny is lement és a játék a színtér előtt folyik, vagy valahol, amire nézve is ilyen utasítás olvasható a darabban: „Az előcsarnokban a nézőket a mennyezetről lelógó kötelek fogadják. A ruhatárban is. Felsegítik a nézők kabátját. Költő egyik sarokban némán, szomorúan ácsorog, immár hatalmas lantjáról a húrok helyén tépett, elszakított kötelek lógnak. Archimédész a kört az előcsarnokig, majd az utcáig szélesíti: Egyre szélesítenem kell ezt a rendhagyó kört! Mint a cipész szokta, — krétájával körülrajzolja a nézők lábujjhegyét. Hadvezér meggyújtja a zsinórt, Archimédész köre mentén vezeti.” Még folyik tovább az utasítás, szöveg nincs, csak mozgás, a színházból, vagy inkább az előadásról hazatérnek a nézők, mindenki épségben, hacsak, és itt hat lehetőséget sorol fel az író az olvasó, amelyek közül az első így szól: hacsak az előadás közben nem kap agyvérzést vagy más bajt.

A mozaikrendszerből azért emeltük ki ezt az archimédészi pontot, mert ezzel zárja a gondolatok tűzijátékát az író és mert ezzel is lehetett illusztrálni azt a lendületet és ritmust, amely mindig szokatlan irányba repíti ezt az elképesztő szellemi labdázást.

S ha még mindig a játék formai, tehát külsődleges fogásainál tartunk, nem állhatjuk, hogy ide ne idézzünk két kis részletet, mint amelyek módszerét, gondolkodásmódját, meghökkentő képzettársításait és az írói stílus dinamikáját bemutatják. Az egyik rész Rómeó és Júlia megjelenése közben, az ismert szerelmes vágyakozások ellenpontjaként hangzik fel a drámában.

„MONTAGUE: (felénk) Szeretném, ha önök és az írók egyszer már a család szempontjából (az író kiemelése), a két család szempontjából vizsgálnák meg ezt az úgynevezett tragédiát. Nézzenek rájuk, két taknyos gyerek. Serdülők. Mit tudnak ezek a világról? Rábízhatjuk-e a jövendőt két ilyen zsenge fiatalra? Érettek-e erre? Még önmagukat sem ismerik, hát még másokat, hát még a jövendőjüket. Ahogy az ifjú állat nem gondol előbbre, csak a mára — ugyanúgy ők is.

CAPULET: Ök nem is tudják, hogy változni fognak (írói kiemelés) Rómeó csúnyább lesz, Júlia bőre ráncosabb. Rómeó fiatal lányok után fog szaladgálni, Júlia fiatal bikákra remeg föl.

JÚLIA: Ez nem lehet igaz!

RÓMEÓ: Hazugság!

MONTAGUE: (kénytelen) Hát jó. Keljetek egybe!”

Ennél az apró töredéknél minden mondatot hosszan lehetne elemezni, firtatni rögtön a kezdetnél, vajon mit tett volna a két fiatal, ha valóban megtörténhetik ez a beszélgetés a két apa között, a két fiatal füle hallatára? Minket azonban jelen esetben csak az érdekelhet, hogyan akarja a látvánnyal, az élménnyel a még-va- lami-érdekessel életben tartani a szerző a Férfit és a Nőt, akik már elhatározták, hogy önszántukból élnek még, ameddig élnek. Azt már el sem mondjuk most, hogyan folytatják a mai fiatalokat utánzó szövegükkel Rómeó és Júlia azt a beszélgetést, amit a szülők indítottak el, amikor a Férfit és Nőt meglátják: besúgóknak nézik őket és félnek. Majd egy néhány mondat után: „Rómeó: Mi úgy találtunk egymásra, hogy mást nem is kerestünk. Júlia: Nem mondhatom, hogy ez a legnagyobb szerelem, ha egy más szerelmet még ki nem próbáltam ...

(Kis csend. Danton be. Szól: Forradalom mindenben! A szerelemben is. A forradalom szerintem a nemi étvágyat is megnöveli, mert a nemiségben is van hataloméhség, uralkodni vágyás. Engem most le fognak nya- kazni, de a bőrömön, a gerincemben minden érzést, minden volt-borzongást magammal viszek. A forradalom a tietek, de ez az enyém marad!” Illetlen mozdulattal érinti meg Júliát, majd gyorsan el.)”

Ha mondatonkint, alkalmasint sza- vankint és visszapergetve, visszamenve újra és újra felfigyelünk a hangsúlyra és az értelemre, a játékra; ami a szavak között vonul és eget kér, nyilvánvaló, hogy az író tartását, szándékát felismerjük: meghökkenteni akar, sokkal, a történelmileg belénk ivódott szituációkkal, amelyek úgy rémlenek elénk, mintha az emberiség csúcsproduktumai lennének — azok is! —, de rá kell jönnünk, hogy az idők és a korok múlásával mindennek más értéke van, más lesz, akárhogyan is igyekszik az emberi tudat megőrizni, konzerválni az egyszer bevésetteket. Más korból, más temperamentummal, a forradalom lihegésével csap le a Capulet- és a Montague-logikára Danton, hogy választ adjon Rómeónak és Júliának, a Nőnek és Férfinek, aztán nekünk, akik ne restellj ük ez alkalommal sem nyitva hagyni a fülünket a szavak ritmusára, a gondolatok sorrendjére, mert veszedelmesen zsonglőr-mutatvány az, amit az író az általánosan használt tényekkel művel, a saját logikája szerint.

Kedvünk lenne még a térben és időben, a gondolatokban és az érzelmekben történő összeházasítás és ellentétbe állítás vakmerő képeit felsorakoztatni annak bizonyítására, hogy az író játékának külső burkát valahol igen tágan vonja meg. A Világtörténelmi Karnevál esetlegességeit úgy szökteti elénk, hogy csak az író szuverén elképzelése adja meg hozzá a fogódzót: hová akar eljuttatni bennünket, miben akar részeltetni minket, milyen végső okítást, okulást akar nekünk adni? Igyekeztünk szerény méretű példálódzással azt bizonyítani, hogy az író önkényesen és teljesen szuverénen, nagy biztonsággal mozog a maga által választott harcmezőn. Mert senki előtt nem lehet kétséges, hogy ez a Karnevál egy nagyra méretezett küzdelem az író szándéka szerint; itt az író viaskodik azokkal a fantomokkal és képzetekkel, amiket felidézett. S ha végül is nem mond ki egymondatos igazságot arról, mit is tart ő tulajdonképpen a világról, hisz-e valamiben és az mi lenne, az még nem negatív válasz, az még nem annak bizonyítéka, hogy nincs határozott elképzelése a világról, nincs az írásban erkölcsi mag. Kételyeket ébreszt abban a tekintetben is, mintha szilárd talapzaton állna. Ügy tűnik, szerkesztésileg is feladja azt az elvet, mintha ő egy pontról, egy harcállásról tekintene a világba. Él azzal a költői szabadsággal, hogy szerepet játszik és játszhat. Talán innen van az, hogy a darabban sorra megjelennek a néző, a beépített néző, a gyanúsítások, a kétértelműségek, a kétfelé magyarázhatóságok és olykor az obszcénitás is. Teljességre akar törekedni az író, az élet olykor mosdatlan teljességére is, hogy aztán néhány perccel később annál fenségesebbnek tűnjék, tűnhessék az írás, a gondolat, esetleg az egész játék.

írásunkban szóltunk a rendezői fe12