Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Balogh Béni: "Szépen szálló sólyommadár"

„Szépen szálló sólyommadár”

(VALLOMÁS A MONDÁKRÓL)

Hajdani gyermekkoromban — aminek, sajnos, már bőven elmúlt negyven esztendeje — úgy folytak körül a mesék, mint tarka kavicsot a sebes, hegyi patak vize.

Üdén, kristálytisztán, különös-varázsosan, csillámló, tovatűnő-változó fénnyel. Megfürödtem benne, megborzongtam tőle, de aránylag hamarosan le is ráztam magamról ... Ám csöppjei, a bőrömön-húsomon áthatolva eljutottak a lélek-csontokig, lerakódva azon, elválaszthatatlan mészrétegként...

Valahogy hasonlóan, de mégis másképp voltam a különböző történetekkel... Azokkal, amelyekben — bár sok volt a mese —, de bőven tartalmaztak kézzel fogható, szemmel látható dolgokat. (Vagyis a valóságot.) . .. Természetesen az utóbbiról nem tudtam, hogy ez azt jelenti; hiszen akkori, falusi gyermekkoromban, a mélyen paraszti környezetben ilyesmi nem is merült fel.

Azt azonban igen hamar észrevettem, hogy bár a falubeliek igen szerették a mesét, ám ha igaz, vagyis megtörtént dologról esett szó, azt nagyobb tisztelettel és áhi- tattal hallgatták.

— Ebbiony igaz vót!... Így vót ez! — ilyen és ehhez hasonló felkiáltások kísérték az olyan történetek elmondását, amelyekben sok volt az „igazság”, vagyis a valóság.

Szülőfalum, Nekézseny — amely valójában a Bükk- ben, Borsod megyében fekszik — igen közel Heveshez; Egerhez alig 30 kilométerre... — sokáig őrizte a népi hagyományokat.

Nem a ruházatban, hanem a különböző szokásokban nyilvánult ez meg (lakodalom, öntözködés, májusfa- vivés, kukoricafosztás, fonóház stb.). Emellett élénken élt a népdal éneklése... Minden vasárnap a falu közepén, az úgynevezett „Fűdesen” körtáncot jártak a lányok. A legények őket körül állva, ugyancsak velük énekeltek. A lakodalmakban még ma is versel a vőfély, csaknem ugyanazt, amit 50—60, vagy talán száz évvel ezelőtt!

A falu a Csernely-patak völgyében fekszik, formás, kis hegyek ölelik körül. Vasútja a századforduló óta van, de azért mégis elzárt településnek számított.

Gyermekkoromat erősen átitatta e falu népi hagyománya, népi szokása, a népdal mélységes szeretete, sőt művelése.

Meséket, történeteket a fonóházakban hallottam először ... Édesanyám, a szomszédos Bánfalvi Mihályné született Kútas Teri nénihez járt át fonni. A nene Má- lyinkából, a Bükkből származott. Fonóházába nagyrészt asszonyok jártak, de látogatóba bevetődött olykor-olykor egy férfi is. (Valamelyik asszony férje, komája.)

Emlékeim ködén talán legelőször a dédesi vár védőinek hősi története világít át, akik farkasszemet néztek a törökökkel. (Talán éppen Kútas Teri néni mondhatta ezt, mivel Mályinka a dédesi vár közelében feküdt, akárcsak maga Dédes és Nagyvisnyó). A néphit szerint egy nagyvisnyói származású dárdáslegény vállalta magára, hogy felrobbantsa a várat. (..Repül a török” című mondámban meg is írtam ezt.) Nem messze a dédesi várhoz, az út bal oldalán állott a Szalacsikő, ahonnan Szala- csi várkapitány a vár és leánya elvesztésén búslakodva a mélybe vetette magát. (Emlékét „Szalicskő” című mondám őrzi.)

Ezt a két történetet, pontosabban történetmagot később édesapám elbeszélése is alátámasztotta, amikor egyszer az egri vásárra szekereztünk.

— Ától cettig igaz vót ez! — mondotta, miközben a kúpalakú hegy tetejére mutatott, ahol akkor még egy egész falrész állott. (Sajnos, miután évtizedeken keresztül nem törődött vele a műemlékvédelem, az idő vasfoga csaknem elpusztította már a romokat.)

A dédesi várral kapcsolatban szilvási nagyapám is mondott valamit, de ez már teljesen elveszett emlékeim kútjában.

Falusi tanítóm, Kazár Árpád, nótás-dalos, életetsze- rető ember volt, aki körülvitt bennünket a tájon, és ő is beszélt a dédesi várról, amikor egyszer oda kirándultunk. (Érdekes, hogy erre sem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy sokáig lelkesített a védők bátorsága.)

— Hát még az egri vár! — mondotta egyszer a tanítóm. — Majd ezt is meg fogjuk nézni. (De ebből, akkor, sajnos nem lett semmi.)

Még talán második elemista sem voltam, amikor már tudtam, ki volt Dobó István meg Mekcsey. (Az utóbbiról Sajóvárkonyban egy utca is volt elnevezve. Nem tudom, úgy hívják-e még?)

Gárdonyi abban az évben halt meg, mikor én születtem, s híre még az én kisfalumba is eljutott. (Édesanyám, aki parasztasszony létére nagyon szeretett olvasni, amikor írkálni kezdtem, nem egy alkalommal megemlítette ezt.)

De tanítóm, Kazár Árpád is említette, mikor iskolás voltam:

— Még tíz éve sincs, hogy meghalt Gárdonyi. .. Híres író volt, aki tanító is volt... Ö írt az egri várról. De a dédesiről még senki! — tette hozzá némi szomorúsággal.

Sosem felejtem el azt a furcsa érzést, ami akkor engem rabul ejtett... Talán ekkor mozdult meg bennem valami, ami az írás felé hajtott...?

Szilvásváradi nagyapámmal sokszor voltam együtt.

— Miért nevezik ezt a falut Szilvásváradnak? — tudakoltam tőle egyszer.

— Mert ennek fiam vára is vót — felelte. — Nem is egy, de kettő .. . Éleskő és Gerennavár ... A vénasz- szonyok locsognak valami olyat, hogy Éleskövet a tatároktól valami szegény favágófiú védte meg ... De mese lehet ez az egész!... Mert tudod fiam, szösznyálazás közben a vénasszonyok ilyen badarságokkal ütik agyon az időt! (Szilvási nagyapám nagyon reális, eszes paraszt- ember volt... Például egyszer egy disznóölés alkalmával, a vacsora után igen hitetlenkedve beszélt a feltámadásról, eléggé meg is botránkoztatva vele a jelenlevő Hubay Mihály nevű helybéli református lelkészt.)

Ám nagyapámnak az a kitétele, hogy a vénasszonyok egy favágó legényről „locsognak”, elég volt ahhoz, hogy az „Éleskővár kincse” című mondámban így írjam meg a vár történetét.

Szilvásvárad után Bélapátfalva következik, akár szekéren, akár vonattal utazik az ember... A Bélkő impozáns kőtömege hamar feltűnt. (Akkor még nem volt eny- nyire „meglékelve”, mint manapság.) ... A Bélkővel kapcsolatban ugyancsak elég korán hallottam, hogy IV. Béla király itt bújdosott a tatárok elől... Talán róla is nevezték el a nagy követ. (A nép legalábbis így tartotta ... Ám lehet, hogy valójában a helységet uraló Beél nemzetségtől kapta a nevét...) ... Sosem felejtem el... Kezdődő mellhártyagyulladásom volt. (Nem csoda!... Télen mindig a patak jegén csúszkáltam, „sinkóztam”, s bizony

6