Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Szokolay Zoltán: Hadd jöjjön el az én országom - Bencze József: Mint a megáldott rozskalász
Egy módosabb legényhez, szült is neki éppen három gyereket. — Nem várhatok én már rád .. . Mert minek. Vénlány vagyok én már, és melletted lettem vén — mondta, és úgy vitte el a csípőjét, mint valami aranyosan szép, nagy titkokat rejtő szelencét. Még akkor volt csak húsz esztendős. S annak lám, már negyven éve. S annak is tíz-e, húsz-e, vagy talán ezer is, hogy megugrott a nyolcvan holdjáról, és feljött ide, a városba ? — Ahá, szóval kulák az elvtárs ... hogy a fene csapjon magába ... —- Csak voltam, kérem... A földet felajánlottam az államnak, kérem . . . — Szóval, felajánlotta, mi? És most ide akar befurakodni az elvtárs, mi? — Dolgozni szeretném, kérem tisztelettel. Dolgozni, hogy élhessek ... — Szóval, dolgozni, hogy élhessen, mi? Nahát itt magát átneveljük. Itt végre megtanul dolgozni, s nem a mások vérét kiszipolyozni, kulák úr . . . Érti? — Értem igenis, kérem tisztelettel. — Családja van? — Nincs nekem, kérem tisztelettel, senkim sincs az égvilágon. Agglegény vagyok, tetszik tudni, kérem, mert az úgy volt... — A fenét se érdekli, hogy volt... Most meg már itt a nyugdíj. Itt a hatvanadik esztendő. Kolozs János nézi a kezét. Nagyok, cserzettek. Olyan ráncok hálózzák be, hogy sebeknek is beillenének. Azok is: önmaga, meg az élet sebezte bele csontos ökleibe Kolozs János történetét. Tik . .. tak ... tik ... tak ... Mi lesz azután. Meglesz a nyugdíj, de nem lesz senki és semmi mellette. Még kutya se. Mert minek az városon. Csak zabái; feleszi a házat. Haszna semmi. Eddig reggel hattól fél háromig ott volt a fatelepen. Ismerte minden zugát, illatukról megismerte miféle deszka, rönk sorakozik a nyílegyenes utcák mentén. Hallgatta, mint sivít a gatter, hogyan mélyül a hangja, ha végigmarta a rönköt, hogy deszka legyen belőle. Most majd csak csönd lesz és más semmi. Egyedül maradt. Talán, ha az Eszti... Ugyan már. Az is közel a hatvanhoz, ha még él. Hol van annak már a gömbölyű csípője, barna, csendes bociszeme, fénylő haja . .. Eszti ... Eszit. Hol van az már. Késő van. Letette az órát az éjjeliszekrényre. Kilencet mutatott az esti félhomályban. Gyurkó Géza Hadd jöjjön el az én országom SZOKOLAY ZOLTÁN VERSEI A TILTOTT SZERELEM DIADALA Egymást úgy szerették, földbe elkísérték. Véreik odalenn együtt csordogáltak. Csontjaik odalenn összekapaszkodtak, örökkig ölelvén a legkedvesebbet. Éj talpa tiporta, a sírjuk beomlott. Egy ár elsodorta a föld alatt őket. Minden rögben immár, minden kis morzsában egy halott öleli boldogabb életét. Hajnali nap nézi, merre van ez ország. Tiltott szerelemnek várja diadalját. A vékony gyökerek mind ölelő kezek, így él a mi múltunk, odalenn a népünk. S nőtt ez áldott földből két kápolnavirág. Az egyik ti vagytok, másik a szabadság. Két kápolnavirág, hajoljatok össze! Hajoljatok össze tiszta szerelemmel! Megvirradt. Senki már nem tud megtaposni. Nincs kéz a szerelmet széjjelszakajtani. Szirmaitokat már nem tépi le senki. Minek kell, minek kell külön növekedni? Hajoljatok össze, két kápolnavirág! Tiszta szerelemmel hajoljatok össze! MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ Itt hagylak ennél a fánál, merevedj meg, hadd jöjjön el az én országom, napod nélkül, fölvirradó ágyad nélkül, most és mindörökké, ámen. Mint a megáldott rozskalász BENCZEJÓZSEF VERSEI ANYÁM Fogassörényű reggel, kerge szelek a fákon, jaj, az én legszebb tulipánom le ne taroljátok, fagyossörényű szelek, jaj, le ne taroljátok. Szalmagyűrűs asszony, anyám, kéveágyon a mezőn szült, mint a megáldott rozskalász, mire megért, meg is őszült. DAL A DÉRBEN Elmegyek a földre, sűrű csillag-útra, a kócsagos égen látom kosarukat, rajtakapom magam titokban a gondon, és a dalt a dérben sugarazva dongom. A TŰZHÖZ Tüzet vessetek, tűzbe essetek, érjetek, égjetek, tűzhöz megtérjetek, tűzből ítéljetek, tüzet kísérjetek, tüzet védjetek, tűzhöz göbbedjetek, tűztől senyvedjetek, tűztől töppedjetek, tűzből fölkeljetek, tüzet öleljetek! NEM VAGYOK MÉG OLYAN FÁRADT Nem vagyok még olyan fáradt álmomban még megjáratok vén füredi fakutyákat, szelíd gyerek-korcsolyákat. Nem vagyok még olyan fáradt, megvárom, míg tavasz támad, nehogy nélkülem köszöntsék társaim a tücskök, szöcákék. 5
