Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ady és Németh László I.

gának kietlen sorsú, beesett mellű, égő szemű emberei vallanak a magyar Ugarról, a nép sorsáról. A gyógyítónyugtató falusi ködök megmaradnak, amint a felejthetetlen anyakép, a gyermeke álombölcsőjét ringató költői szerep is, de közben a tájhaza képe Magyarországgá tágult, amelyet Ugarnak lát, ahol az álombakók a leg- éberebbek.

Ady antifeudális harcait nem részletezi Németh László, de más megközelítéssel mégis hasonlót mond nyílt kritikával, mint a Révai nyomán kialakított legkorszerűbb értelmezések. Más a frazeológia, más a távlati megközelítés, de nem tompább a kritika éle. A régi magyarság kitűnő ismerőjeként szól arról, hogy a XVI. és XVII. század magyarjai: Balassi, Bornemissza, Zrínyi, Bethlen, nyers tárgyilagossággal szólnak a nemzet állapotáról, maguk is egyek voltak a néppel. ,,A megújhodás korában megzavarodott ez a tárgyilagosság, a magyar sorsról csak retorikus szólásmódban szabad gondolkozni; nemzeti dicsőség, nemzeti halál, nemzeti feltámadás piros és fekete függönyei között szónokolunk; a nemzet: alkalom szép érzésekre. A kiegyezés után szétfoszlik ez a helyzetérzés : pukkancs-igék és találomra föleresztett európai jelszavak közt támolygunk.. ” Az elnyomó társadalom- politikát és a végletes, romantikus szemléletet egyaránt szigorú bírálattal elutasítva kifejti, hogy Vajda és Tolnai éppen valóságvállalásuk miatt lettek különcök, kitagadottak. A millenniumi rózsaköd-uszályból bontakozik ki Ady újságírói radikalizmusa és a legbiztosabb magyar helyzetérzés. Ostorozó kritikát mond a felszalagozott országról, ahol egy zug sincs, amelyben a költő kétségbe eshetne ekkora nyomorúság, hazugság láttán. A szervezett hazugság eltemeti a népet, elfojtja az igazságba bevillanó gondolatot. A magyar sors, ahogy Ady mondja: két eszméletlenség közt egy ébrenlét. Az újító Ady értékőrzőként vállalja a múltat, a hagyományt, benne a bibliát. Ismét egybecseng értékítéletük: „Én a Ká- roli bibliát, amelyhez annyi személyes emlék fűz, Adyval együtt nyelvünk nagy kútfejének tartom. A magyar legszebb virágzását, mint beszélt nyelv érte el; mint régi udvarházak, zsellérviskók nyelve: az irodalmasítás inkább csak idegeníteti, vékonyított rajta. Legnagyobb stilisztánk Pázmánytól Móriczig, Mikestől Kosztolányiig e beszélt magyarság forrásaiból ittak, s ízléssel-szerényen «stilizálták».” Ady forradalmi örökséget valló és vállaló, hitteljes költőként alkotta meg az eredetiség máig érvényes, esztétikai mércéjét. Hű sáfárként gazdagította a nyelvi örökséget. ,,A nyelv... élet és szentség, sőt istenség”, egy és szent, mert múltja és horribilis könyvtára van” — vallja Ady. Igazolásul ő is a régi magyar irodalom nagyjait idézi: Balassit, Zrínyit, Pázmányt, Mikest, Berzsenyit és a hozzá minden volt és lehető magyar költő közül a legközelibbnek érzett Csokonait.

Újítás és hagyomány összhangja ritkán valósul meg, mert nálunk a felejtés emészt a legjobban. A XIX. században elfeledtük az egész régi magyarságot és komolyan hittük, hogy a magyar irodalom a testőrírókkal kezdődik. A Nyugat kora a XIX. századból felejtett jókorát. Móricz és Szabó Dezső öregkorukra fedezték fel Kemény Zsigmondot és Tolnai Lajost, ahelyett, hogy fiatalon tanulták volna. S akit már sehogysem tudunk emlékezetünkből kidobni, azt a felejtés különös módján bronzba öntve fölrakjuk a terekre szobornak és időnként tósztot mondunk rá, mint a főispánra. Szinte szarkasztikusán éles kritikát mond Németh László. A hangzatos jubileumok világítanak rá, hogy milyen jól sikerült kirekeszteni nagyjainka: az úri Magyarországból. Gondoljunk csak a Petőfi-jubileumra, amikor a Petőfi tüzét őrző forradalmi költő, József Attila rámutatott,

hogy a hivatalos agyonszónoklók csak Petőfi nevét merik idézni, de szellemét nem. Ady nagyságát abban látja, hogy ő nem hagyja magát sem elfeledtetni, sem szobortalapzatra fölrekeszteni. „Kosztolányi csak a legbát- rabb volt, amikor parittyáját kilőtte rája.” Ügy emlegetik csillaga hajlását, mint kis színésznők a nagy primadonna arcának vénülését. Ügy bánnak vele, mintha élne, olyan féltékenyek rá, mint élő írókra szokás. „Köny- nyű nekik: nem tud tiltakozni, de nehéz is: nincs mód megfélemlíteni.”

EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Ady költészetében a magyarságélmény a legményebb és leáradóbb Németh László fogalmazásában: „a kénytelenül igaz magyarság egész költészetének legdúsabb tetele”. Volt benne annyi pörökbe koldusodott nagyapjából, hogy hántást ne hagyjon megtorlatlanul. Sértőbbet pedig aligha lehetett volna találni, mint kétségbe vonni magyarságát. „Hogy ő nem magyar? Aki Balassiék versét kétszáz év alvás után újból föllávázta? Ady teste plazmájában tudja a cáfolatot, s beszél magyarságról, ahogy előtte senki sem.”

Dévénynél tör be és Nyugat fáklyájával éleszti a nemzeti lelkiismeretet, ezért riad ellene kórusban a hivatalos Magyarország. Ösnapkelet ilyennek álmodta a magyart. Igazolásul felsorakoztatja az ősi hét szilvafs alatt Ond vezérig hajló őseit. Költészetébe mintegy nemesi levélül, családfául vonja be a szilágysági világot, amely őt küldte követének az irodalomba. Megjelennek a kisvárosok vasárnap délutánjai, diószemű anyja, a Hepehupás vén Szilágy, a zilahi Diákdomb, az ősének hitt Ond vezér, Debrecen, a Maradandóság városa, a váradi éjek. A vádak sokasodnak: azt mondják: erkölcstelen. Elfogadja a vádat. Ö az úri ősz romló sarja, de benne egy értékesebb faj pusztul, a mai kisvadakban bő Hunniának túlságosan is szép bölényvilág, s kis élelmesek ne gúnyolódjanak ezek pusztulásán.

Szinte a vers tömörségével, a sűrített versbeszéd érzékletes nyelvén fogalmazza meg Ady léthelyzetét: „Kinőtt a fajából, parasztzsályaként elaludt s krizantém- fürttel ébredt lelke idegen ebben a zsályának maradt világban.” Kelletlen virágzó, nagyon is magyar ez a dacból Herkules költő. A régmúlt hőseit, Csaba népét várja a Hadak útján, Vitéz Mihályt ébreszti, Apáczai, Kemény, Eötvös hitét riogatja, zsoldjába fogadja Esze Tamást, a hegyekbe szorult, fokosát vicsorgató magyarság bosszús hősét. Látomásos éjszakákon elborozgat a magyar múlt nagyjaival. A hatalmas hagyományt korszerű eszmék alapján költészetébe ötvöző Ady gazdátlan magyarként siratja léte értelmetlenségét a kuruckor tábortüzeinél. Hagyomány és újító képesség közös műve a Bujdosó kuruc rigmusa, ez a szép, huszadik századi végek dicsérete, amelyben ott rejlik „a Balassi-versek messzi zenéje, ott a kurucdalok zsongító ritmusa, a Megjártam a hadak útját féle költemények halk monotóniájában az egész mámoros, küzdő, magyar múlt.” (Király István)

A hagyományba, magyarságba gyökeredző Ady tudta, milyen mélységes mély a múltnak kútja. A legrégibb magyar költőnek tartja Németh László. Verseinek a gondolati és formai szerkezetéből egy Európa alatti magyar lélek szól. Tisztánlátásával méltóságot szerzett sorsunknak, az európai kifejezésformákat a magyar jelleggel egyesítette. Nemcsak keseregte, de teremtette is a magyarságot. Egész forradalmi sereget támaszt a múltból. Dózsa fantasztikus seregének legyőzöttjei ettek a vezér húsából, mégis hiszik, hogy egyszer megváltja őket Dózss tüzes trónja. „Ez a századok mélvén éeő tüzes trón vá53