Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ady és Németh László I.
ratlanul megtalált szimbóluma az ő magyar tűzön pörkölt életének.” Több Ady költészetében a tüzes trón és Dózsa emléke ennél, a maga sorsán túl jelképe a népi forradalomnak, a ki nem alvó népi igazságtétel forradalmi tüzének. A magyar irodalom felejthetetlen képeit: a török torkában eposzát író Zrínyit, a Kufsteinben raboskodó Batsányit, Berzsenyi idült sérelmét, Széchenyit Döbhnben is felülmúlja mindaz, ami Adyval élete utolsó négy évében történik. Egy nyáréjszakán kitört a háború, jöttek a rémlátót igazoló Rémségek évei. A mámorok és nagy várakozások kora nagyszerű finálét rendez Ady- nak. Megint odavan az emberek vetése. A pompás magyarok özönlenek a gyakorlóterekre. Rohannak idegen érdekekért. Mesevárosokért a halálba a gyűrkőző Mesebeli Jánosok. Átzúg rajta a veszélytudat, gyötri roncsolt idegeit a szétszóródás víziója. Világítélet, amelyből talán a hó alá bújt mag hite marad meg. Az apokalipszisben már csak a Szamaras ember vigasza jut a költőnek: „Az ember nem aljasulhat el egészen. Mindig volt titkos Ná- zárethje az emberi Jónak”. Az Ézsaiással zokogó Ady, mintha azt a percet leste volna, amikor „a magyarság sírós ótestamentuma ígéretes új testamentummá válik”. Az ószövetségi próféták könyvei az agonizáló irodalom típusai, ezért is foghatták meg úgy a magyar agónia költőjét, Adyt. A nemzethalál víziójával gyötrődőnek a sors utolsó ajándékként az elűzött Léda helyett támaszt ad. Végre asszony jött, akiért érdemes megmaradni ebben a nagy dúlásban. A költő szemében egy rombadőlt, de romjaiban is szépséget, harmóniát sugárzó világ. Az adhatás gyönyörűsége telíti szívét, Csinszkában új kohót kap költészete is. A háborús zűrzavarban kicsit barátai is elfeledkeznek a rémlátomások között haldokló költőről. Az elha- gyatottság „Egy darab örökkévalósággal veszi őt körül. Az életét sajgó ideg a Végzet üzenetei felé feszül. Önmaga sorsát űzött vadként szenvedi, de az örökkévalóság szemével látja: Ifjú szívekben s mindig tovább.” Így magasodik a földi poklok mélyeit megjárt Ady élete végén emberként is erkölcsi példává. A lírájában megtorpant, testében hanyatló költő a végső szétszóródás veszélyétől és Csinszka megújító szerelmétől kap új életerőt. Így lesz A halottak élén Adyja nagyobb önmagánál. És hogy teljes legyen az úri ősz sírós gyermekének élete, megéri a háború csúfos végét és a forradalmat is, és még futja erejéből egy üdvözlet a győztes elé: Ne tiporjatok rajta nagyot. Ne tapossatok rajta nagyot. Az Ady-pörben írja Németh László, hogy Ady költészetéről nemzetellenes merénylet dicsérőleg megemlékezni. Ennek okát is jól látja, ha politikai hátterét nem is bontja ki részletesen. Ady Haláltónak nevezte Magyar- országot, amelyet Petőfi Isten kalapbokrétájának tartott. A kiközösítés fő okát a következőkben adja: a szocialistákban látta Magyarország megmentőit. Hét évvel a Tanácsköztársaság leverése után, nem lehet Adynak megbocsátani, hogy a szeretni és szerettetni vágyó költő a bátor újrakezdők, a holnap hősei elé sietett. Az úri ősz sarja látta, hogy Vörös nap kelt a világ fölé, azokhoz menekült, akiket még nem jegyeztek el sors és fátumok. Űj frigyet kötött a Verejték katonáival, a „Jövendő fe- hérei”-vel. Németh 1939-ben, Krleza Ady-tanulmányairól szólva, dicséri erős kelet-európai szempontját. Az 1940-ben írt Híd a Drinánh&n pedig mesterének vallja a „kelet-európaiságban”. A nagy példaadó Krlezának is Ady volt a maga Dunatáj fogalmával és Magyar jakobinus dalával, akit a szlávság felé hajló Rilke mellett maga Krleza is a legtöbbre értékel és mesterének vall. Krleza kétségtelen tudatosító hatását elismerve kell árnyalnunk ezt a viszonzott titulust, amelyben a viszonzás gesztusának legalábbis tényszerű meglétét figyelembe kell vennünk. (Hasonlót többet is lehetne idézni!) Németh László hitte, hogy a történelem nagy igényei összeparancsolják a Dunatáj kis népeit. Közép—kelet-európaiságának fogalmi köre tágulva gazdagodó tartalommal telítődik. A jövő nagy retortájának látta ezt a tájat, amelyben szívének két törékvése léphetett volna egységre: a minőség lázongása a színtelen civilizáció ellen és az igazság lázadása a kapitalista garázdaság ellen. Krleza Adyt értékelve, különös jelentőségét abban látja, hogy fájdalmas nagyvárosi sznobizmusa s a magyar sors mongol mélységei közt az összefüggésnek művészi kifejezést adott”. A Vér és arany egyes helyeinek túlértékeléséből pedig „Hunniát” emeli ki, mint „a keleteurópai értelmetlenség magyar darabját”. Adyt valóban szorongatta a Duna kilesett titka és a kelet-európai kétségbeesés. De ez csak egyik oldala az ő költészetének. Németh László rámutat Krleza Ady-képének szemléleti egyoldalúságára. „Az összetett Ady persze nagyon leegyszerűsödik ebben a magyarázatban. Istenverseiről egy szót sem hallunk, a Minden titok mítosza nem szorongatja, nyoma sincs a nagy Mindenség-csináló költőnek, aki szimbólumaival a világot megismétli és megértelmesíti. A horvát Krlezának a magyarságról is elég rossz emléke van ahhoz, hogy Ady magyarrajongását épp úgy megértse, mint Hunnia-gyűlöletét.” Az ő Adyja végül is a viszonyok szorításából egy félig hitt negyvennyolcasságba menekül. A felismerés öröme és döbbeneté érződik Németh felkiáltásában: „Milyen nagynak kell lennie Adynak, ha ez az egyáltalán nem magyarbarát író, aki az ő pozitív felét nem is ismeri, mégis a legnagyobb kelet-európai költőnek látja!” Miroslav Krleza, egyoldalúsága ellenére, hittevő volt Ady mellett. A „tej testvérek” közt szellemi hidat építő Németh László tudta, hogy a Most, punte síita, azaz a híd vasat, betont, verítéket követel. De azt is tudta, hogy Ady ambivalens Hunnia-gyűlöletében benne volt a „Vérem népe, magyar népem” sorsának fájdalma, hogy teljes emberként hordta magában a „magyarság fényét, könnyét, tört hitét”. Siratta a háborúba veszett ifjúságot, azokat, akik nem tudhatták, hogy mit súgnak az éji Szajna habjai. Ady tudta, hogy amíg a kultúrák és népek nemzeti keretekben virágoznak, addig őriznünk kell magyarságunkat. Tudatosan értékelte magyar voltát, százféle változatban elmondta vallomását a legoktalanabb, de legiga- zabb szerelemről: népe, a magyarság iránt érzett szerelméről. A világháborús értékpusztulást látva, a szétszóródás látomásaival viaskodva írja 1916-ban: „Mit tagadjam? — siratom és szeretem. Mit tagadjam? — talán ez az igazi S ez is oktalan, de legszebb szerelem.” (Legoktalanabb szerelem) Prózában is sokszor és sokféleképpen fogalmazta meg, az egyik szép változat így hangzik: „A magyarság érték — méghozzá megóvni való, nagy érték! — az Emberiség csillagokig ívelő útján”. Magyarságtudata emberségének lett lényegi tartalma. Életalakító céljáról így ír az egyik, Juhász Gyulának küldött levelében :„Sohase akartam más lenni,... mint egy új, igaz ember, Ady Endre”. A magyar irodalmat Ady nyomán sorsirodalomnak érző Németh László életcélja összecseng a nagy példaadóéval: „Egész önképzésem célja az volt, hogy a Nagybányán, 1901-ben született Németh Lászlóból a magyarrá, az emberré képezzem magam”. Cs. Varga István 54
