Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre VII.
líra legnagyobb lírikusa, Balassi Bálint. A szűkös terjedelem ellenére itt is közöl szemelvényeket, mégpedig Szilveszter híres disztichonjaiból néhány sort, Tinódi- strófákat, de még Telegdi Miklós prédikációs gyűjteménye „Elöljáró Beszédének” egy passzusát is. Tinódi Cro- nica] áról szólván a korábban Egerben tanárkodó Pápay nyilvánvaló célzatossággal, a város és történelme iránti vonzalomtól sarkallva említi a következő adalékot: „Megtetszvén ezen verses Krónika Ferdinánd Királynak, abbúl Eger Vára Históriáját Sámboki által deákra fordítva adatta ki Bétsben 1554.” A XVII. század magyar irodalmának külön alfejeze- tet szentelt — megjegyezvén, hogy ekkor „sem szállott alább a Magyar Írástudásnak dolga, sőt kivált az elején mind jobban szaporodtak íróink, kik közül is már sokan tisztább s kellemetesebb magyarsággal kezdettek írni, mind az előbbi Századbéliek”. Külön méltatja az „egyházi” és külön a „világi” írókat, s jó összefoglalást ad a „XVII. Századi Magyar Filologyiárúl” is. A barokk századáról lévén szó, külön figyelmet érdemelt e méltatás objektivitása: a katalizált Pápay egyaránt jeles és maradandó értéket teremtő írástudókként mutatja be az ellenreformáció jegyében dolgozó magyar írókat éppúgy, mint a magyar reformáció irodalmának XVII. századi képviselőit. Így szerepel felsorolásában egyazon fejezetben rangos magyar íróként Pázmány Péter és Szenczi Molnár Albert, Lépes Bálint és Tótfalusi Kis Miklós, Káldi György és Géléi Katona István stb. A világi szerzőkről adott felsorolása is körültekintő. A Draskovics Jánosé, Zrínyi Miklósé, Apafi Mihályé mellett megtaláljuk itt Eszterházy Pál, Haller János, Laskai János nevét csakúgy, mint „a Filozófiai Magyar Munkákat” közreadó Apáczai Csere Jánosét. A XVII. századi magyar poézisről különösen jó véleménye van: „A Poezis is fellengősebb repűletbe kezdett jönni a XVII. Században. Ha még ekkor némelly verselőink nem értek is éppen oda, ahová mai Poétáink eljutottak, ugyancsak jóval meghaladták azok az előbbi Századbélieket. Rimái János világi Ümak Énekei már nemcsak vetekedtek Balassa Bálintéival, s igen gyakran együtt jöttek ki nyomtatásban, hanem Beniczky Péter Szentelt Vitéznek Ritmusi, mellyek Nagyszombatban elsőben 1664-ben, s azután többször is másutt is kiadattak, már amazokat alkalmasint felül is múlták.” Rimay és Beniczky mellett ott szerepel aztán az általa méltatott XVII. századi poéták között Szenczi Molnár Albert, Péczeli Király Imre és Liszti László is s a három barokk kori epikus: Zrínyi Miklós, Koháry István és Gyöngyösi István. Ez utóbbiakról írja: „Emlékezetre méltó G. Zrínyi Miklós ... azon derék versezettyérűl, melyet Adriai Tenger Sirenája titulus alatt írt a Nagy-aty- tyának, ugyan G. Zrínyi Miklósnak Szigetvári veszedelméről ... ismét Gróf Koháry István . .. Legjelesebb Poétánk pedig ezen időrűl Gyöngyösi István, Gömör Vármegyének hajdani nevezetes V. Ispánnya, akinek halhatatlan nevet szerzettek Poétái ditső Munkái, mineműek: Murányi Venus ...; Rózsakoszorú . ..; Kemény János Történetei ...; Palinódia, azaz a Kesergő Nimfa ...; Kariklia...; A csalárd Kupidé ...” Az idézett sorok egyértelműen mutatják: Pápay ítélete szerint a század „legjelesebb Poétája” az udvari barokk kultúra tipikus költőjeként ismert Gyöngyösi István és nem Zrínyi Miklós. Szükségszerűen szinte, hisz a Kazinczy által képviselt polgárosult irodalmi felfogással szemben Pápay — ebben a kérdéskörben — a nemesi szemléletű írók álláspontját osztotta. Ilyenformán a Gyöngyösi életművével kapcsolatos, jellegzetesen XVIII. századi véleményt fogalmazza itt újra, amely a kor nemességének szellemiségéből fakadt... A XVIII. század irodalmi fejlődésének bemutatását a századelő vizsgálatával kezdi. Az irodalmi élet ellanyhu- lásáról beszél, a gyérülő tudományos tevékenységről, a magyar nyelv grammatikájának hiányáról — azokról a problémákról tehát, amelyek majd — főként II. József trónra lépése után — a nemzeti művelődés ügyének előtérbe kerülésekor nyernek orvoslást. Ügy találja, hogy a kezdeti pangás után irodalmunk már „Mária Terézia alatt” „újra felserkent”, ám az igazi fellendülést a jozefinizmus évtizede hozta meg, amikor is „jobban kezdett közöttünk terjedni az esméreteknek világossága” és a „Könyvirásnak” is „szabadabb folyamat engedtetett”. József halálát követően még tovább fokozódott a magyar nyelvű kultúra, ezen belül az irodalom fejlődése, a magyar „Országos hatalmú” nyelv lett és „törvénybe tétetett”, hogy „nemzeti nyelvünk ... minden alsó, felső Oskolákban taníttassák.” Vitathatatlanul ez a fejezet lett Pápay könyvének legértékesebb része, hisz mindarról, ami irodalmi életünkben ekkoriban történt, már autentikusként nyilatkozhatott. Külön fejezetben foglalkozik a „magyar Újságírás” fellendülésével; a XVIII. század végén oly nagy számban alakult „Tudós Társaságokkal” (Kassai Magyar Társaság, Komáromi Tudós Társaság, Soproni Magyar Társaság stb.), a „Magyar Játékszín” fellendülésével”; a nyelvoktatás és a nyelvtudomány eredményeivel; s a nemzeti művelődés egészének fellendülésével a magyar irodalom előtt megnyíló távlatokkal. A magyar irodalom történetének felvázolása után A magyar literatúra terjedtségérül címmel egy igen alapos bibliográfiát ad, majd abbeli nézeteit fogalmazza meg, hogyan képzeli el a magyar irodalom további fejlesztését. Ilyen tézisei vannak: 1. „a magyar nyelv tanulása”; 2. „nyelvünknek országossá tétele”; 3. „mindenféle oskolai tanításoknak magyarúl vitele”; 4. „a magyar könyv- és újságírás” további előmozdítása; 5. „a magyar nyelvű irodalom” országos oltalma”; 6. a „Tudós Társaságok” működése; 7. „a tudósok megjutalmazása s becsületben tartása”; 8. a „könyvárosság, olvasóboltok, s könyves gyűjtemények” gyarapítása; 9. a „nemzeti játékszín” felkarolása. Impozáns program, amely 1808-ban — a megjelenés idején — rendkívüli jelentőségű volt, hisz nyomtatásban jelent meg s így az egész ország irodalompártoló közönségéhez intézett felhívássá nőtt. A hevesi tájhoz kötődő irodalmi örökség felvázolásakor jó értelmű lokálpatriotizmussal nyugtázható, hogy ez az egész magyar irodalomtörténet szempontjából oly fontos mű, Eger falai között fogant és nyerte el első vázlatos formáját... Lőkös István 49
