Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Krleza és a szocialista forradalmak

is szerepet játszott döntésében. Egy 1932-es vitairatában írta: „Én magam, mint Petőfi hatása alatt álló, tizennyolc éves, negyvennyolcas Kossuth-párti gyerkőc, Petőfi negyvennyolcas eposzának, az Apostolnak csaknem teljesen kész fordításával léptem be a Ludoviceumba. Ez a mű döntő, szinte végzetes fontosságú hatást gyakorolt rám. Az eszmei „egyenesvonalúságnak, vagy egyvonalú- ságnak”... ez a negyvennyolcas, kossuthi, garibaldista, Bécs-ellenes, osztrákellenes ... ébredése lassanként ösz- szeforrt bennem a mi nemzeti romantikánk háború előtti ifjonti ködével... Gyermekként kerültem a kaszárnyába s Bosznia bekebelezésétől (1908) a második Balkán-háborúig (1913) öt esztendőt töltöttem benne. Miközben a magyar hadgyakorlatokkal Baranyától Esztergomig és Budától a Tátráig bejártam az országot... Tolsztojt, Petőfit és Ibsent olvastam, a nemzetközi szolidaritásról és együttműködésről álmodoztam, verseket írtam s közben eltéptem magamban az utolsó szálakat is, amelyek Ausztriához és az osztrák tiszti kardbojthoz fűztek.”

Az „eszmei egyenesvonalúságnak” útján megtett eme első lépés után az első világháború poklában találta magát a fiatal író, megjárta a galíciai harcmezőket, látta a monarchia hadseregének halálraítéltségét, s azt is, hogy a harcolni nem akarókat felakasztják vagy éppen főbelövik. A bruszilovi offenzíva után hazakerülve s otthon a hátországbeli nyomort tapasztalva szükségképpen jutott el a felismeréshez: ebben a helyzetben csak a forradalmi cselekvés hozhat pozitív kimenetelű változást. A tizen- hetes esztendő kezdetén még nincs határozott elképzelése a módszerről, de érzi, tudja: valaminek történnie kell. Töprengései közben vette a hírt: az osztrák szociáldemokrata Friedrich Adler a parlamentben agyonlőtte Stürgkh grófot, az osztrák miniszterelnököt. Az élmény hatására novellát írt, Horvát rapszódia volt a címe. Az expresszionista sodrású elbeszélés ezekkel a forradalmat szimbolizáló sorokkal zárul: „Ujjong a Géniusz és a fogantyúk, závárok, csavarok billentyűzetéből fantasztikus sebességű dallamot csalogat elő.” A messzeségbe száguld, „mezőkön, szántóföldeken át kígyózik, falvakat dönt romba, tűzvészeket támaszt, s körös-körül lángban áll minden. A városokban zászlók lobognak, kórházak dőlnek össze, sírok tárulnak fel — a halottak zsolozsmákat énekelnek —, a vonat pedig átszáguld rajtuk, s mindent pusztít, mindent romba dönt. Mint az őrült száguld bele a harangtornyokba, épületekbe, építkezésekbe, feldönti, szétmorzsolja őket, s láng és vér vörös nyomát hagyja maga mögött. Földrengésként dönti romba a vidékeket, megrázza és romba dönti a katedrálisokat, színházakat, akadémiákat, laktanyákat, palotákat, kastélyokat, szerkesztőségeket, műtermeket, irodákat, templomokat, kápolnákat, hazugságokat — a fényűző horvát hazugságokat —, nem is vonat ez már, hanem fényesen izzó üstökös, amelynek ragyogó bíbor csóvája gyújt és rombol mindent, amit csak elér. Vad düh ez, tűzvész ez, kiáltás ez a Napért.” Krleza ekkori gondolkodására jellemző, hogy a novellában a forradalom sodrásának, világot átformáló víziójának leírásával egyidőben és az azt követő hetekben is tisztában van az Adler-féle akciók elégtelenségével. Naplójában írta 1917. május 22-én: „Az aszimptotákról. Friedrich Adler is aszimptota. A horvát rapszódia Friedrich Adler motívumára szintén az akarna lenni. Üstökösként, vulkánosan, naposán, mindenen túl! Hová? A koz- mopoliszba! Nemcsak itt, Kapela-Batrinán, nemcsak ezen az átkozott császári és királyi határőr Verköstingungs- stáción, és nemcsak Stanislavovban, amely k.u.k. Perso- nal-Sammelstelle, és nemcsak Laibachban, hanem Ag- ramtól a Kártner-Strasséig, Sachertól Pestig és Varsóig

és a Nyevszkij Proszpektig: mindenütt ugyanaz... Bibliai módon kéne megénekelni a babiloni mene, teke, uíar- szint, fel kéne gyújtani minden kunyhót, hogy égjen, mint valódi csillagos aszimptota, fel kéne emelkedni az egyetlen csillag vertikális vonaláig, a Kisgöncöl alfájáig, egyetlen mozdulattal mindenek fölé. Különben itt az égvilágon semmi sem oldható meg részleteiben, mert egész Európa úgy vonszolja magát, mint sebesült bölény, és sárban döglik. Vagy-vagy”.

Ez az Adler-reflexió egészült ki az idézett naplóban azzal a fontos felismeréssel, hogy az elszigetelt akciók csak a szolidaritás jegyében használhatnak, s ez a szolidaritás a jakobinus tömegek támogatásából sarjadhat. „Adler a jakobinus képlete ... az ausztriai 1917. esztendőnek ...” — írta tovább a naplóban —, amiben „csak az a tragikus, hogy Adler mögött nincsenek jakobinus tömegek”. Épp ezért kell hát harci szövetségre lépni mindazoknak, akik radikális társadalmi változást akarnak. Szolidaritást kell tehát vállalni „Friedrich Adlerral és mindazokkal, akik .. . gondolnak valamit. A Baltikumon éppúgy, mint a Balkánon”. Csak természetes: e szolidaritás internacionális távlatait-lehetőségeit is megjelöli, amikor ezeket írja: „ ... egy teljesen világos előttem:... Az, amit a tömegnek nevezünk, ott pusztul a Dolomitoktól a Dnyeszterig. Látja, aki látja (Oroszországból), hogy a nemzeti határok nem egyértelműek a gondolat határaival. A gondolatok szállnak. A gondolat éter. Az emberi gondolatnak nem lehet határt szabni. A gondolatok határköziek, határfölöttiek. Következésképp: feltételezhető, hogy valaki a Drávától északra is ugyanúgy gondolkozik. Azt hiszem, nem kell elfelejteni azt a feltevést, hogy Pesten is gondolkozik valaki. Adler is gondolkozott ... S a gondolatoknak ez a paralelizmusa a logika, az ész és az erkölcs szolidaritását bizonyítja, függetlenül attól, hogy Kapela Batrinán vagy Bécsben születik... Nem kell tehát egyéb, mint gondolkodni, a logika és az erkölcs vonalát követve, s végül mindannyian egyazon úton találjuk magunkat.”

E sorokat olvasva, hatvan év múltán természetesnek, mi több: szükségszerűnek tűnik, hogy a világpolitikai eseményekről gondolkodó Krleza — most már az oroszországi eseményekről érkező hírek hatása alatt — tizenhét derekától munkásságát a forradalom ügyének szenteli, s tizenhét késő őszén a forradalom lenini gyakorlatának igazát hirteti. Az életművet ismerők számára is szembetűnő az a publicista aktivitás, amelyet 1917—18— 19-ben kifejtett. Dolgozott a szociáldemokrata Sloboda (Szabadság) c. lapnak, munkatársa volt a Novo drusivo (Üj társadalom) c. szocialista folyóiratnak, majd 1919- ben önálló szocialista irodalmi lapként megindította a Piament (Láng), amely a jugoszláviai szocialista irodalom egészének lett fontos, távlatokat meghatározó fóruma. Már 1917-ben ő készítette a Sloboda háborús kommentárjainak legjavát, de írt belpolitikai tárgyú cikkeket is. Ekkori írásainak hangvételét tárgyilagossággal párosuló ellenzékiség jellemzi, s erőteljes szociális érdeklődés. A horvát—szerb koalícióról szóló A Szent Márk téren c. írását a cenzúra Az éhező nép c. cikkel együtt elkobozta, de eljutottak az olvasókhoz a zágrábi proletárlakosság szociális helyzetéről tudósító, a szerzőnek a néptömegek sorsa iránti fokozódó érdeklődéséről valló cikkek — ez utóbbiak már az oroszországi októberi forradalom impulzusait is jelezve.

Számunkra sem közömbös, hogy a fiatal Krleza aktív forradalmi publicisztikai tevékenysége során a magyarországi belpolitika és a társadalom életében zajló események elemzésére is vállalkozott. Első magyar tárgyú

75