Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Krleza és a szocialista forradalmak

írását a Novo drustvo c. folyóirat közölte Harc a magyar választójogi reformért címmel. E két részletben közölt, terjedelmes írás tárgyát az 1918 tavaszán megélénkülő, a magyar munkásmozgalom részéről is több évtizeden át sürgetett választójogi reform képezte. A magyar belpolitikai viszonyokban járatos Krleza jól ismerte a magyar választójogi reformért folytatott harcok történetét, s tudta azt, hogy a választójogi kérdés a magyar munkásmozgalom erősödésével párhuzamosan került egyre inkább a politikai küzdelmek középpontjába. Cikkének megfogalmazásakor talán épp ennek okán láthatta szükségesnek, az 1918 tavaszán a választójoggal kapcsolatosan megindult munkásmegmozdulásokra reagálva, történeti fejlődésében elemezi a magyar választójogi harc kérdését.

Az ausztriai munkásság eredményes küzdelme után (1907 májusában az osztrák munkásság a parlamenti választásokon már jelentős sikert tudhatott magáénak) a Magyarországon újra erősödő választójogi követelések eredményeként az Andrássy Gyula belügyminiszter előterjesztette, valójában a választójogi mozgalom gyöngí- tését célzó, „szemfényvesztő reform” lényegét ismertetve, azt a választójog „nyomorúságos karikatúrájának” nevezi, melyet változatlanul „rendkívül szenvedélyes és heves politikai harc” követett „a Dráván túl” (tehát Magyarországon), s mely végül az 1912. május 23-i emlékezetes forradalmi megmozdulásba torkollott.

1912 májusának „viharos” napjai már kortársi esemény voltak Krleza számára, cikkének idevonatkozó sorai ezért is tűnnek dinamikusabbaknak. „Ki ne emlékezne — írja — azokra a viharos és szenzációs napokra, amikor a magyar főváros egy ostromlott vár képét mutatta: az utcákon katonai egységek táboroznak, egész nap lovas századok dübörögnek, tűzérütegek, tábortüzek, géppuskák, csillogó sisakok, bajonettek és kardok mindenütt.” A „felborított” és „barikádnak használt villamosok” mögött „a budapesti utcán” „ömlött a vér”, ám a választójog kívánt bevezetése ismét elmaradt. A Lukács-kormány által 1912. december 21-én előterjesztett választójogi törvényjavaslat megint csak „egy . . . reakciós, sötét és szánalmas választójogi reformot” tartalmazott. A magyar Parlamentben efölött is addig tartott a huzavona, míg: ,,... elérkezett 1914 nyara és az a gyászos augusztus ... és a választójogi reformról — érthető dolog — hosszú időre megfeledkeztek; ad acta tették.”

A továbbiakban a választójogi harc 1917-től számítható szakaszát elemzi — utalva az orosz forradalmi események ösztönző hatására: „ .. . hosszú-hosszú ideig szunnyadt a választási reform ügye, míg végre a pet- rográdi vörös napok le nem fújták róla a szürke hivatali port. Az orosz forradalom győzelme ... nyomán napirendre került a magyar választási refom. Amit a magyar ellenzék és progresszió, illetve a szociáldemokraták nem tudták előmozdítani, azt előrelendítették az oroszok.” A Monarchia-szerte gyűlölt és népszerűtlen Tisza lemondását követő, a választójoggal manipuláló politikai manőverek és küzdelmek felvázolásával remekel e cikkben a fiatal Krleza igazán. A magyar politikai élet meglepően tüzetes ismeretében eleveníti meg az agonizáló úni Magyarország képviselőinek kétségbeesett, de már láthatóan hiábavaló küzdelmét a régi rend megóvásáért — nem mellőzve az európai, illetve a világpolitika ama tényezőinek felvillantását sem, melyek hathatósan belejátszottak a magyar belpolitika alakulásába is. De ugyanilyen érzékkel tudja megítélni a magyar progresszió képviselőinek szerepét-helyzetét is ezekben az eseményekben változatos időkben, amikor a konzervatív reakciós körök -— maradék erejükkel — a polgári demokratikus forradalom előestéjén még egyszer erőszakkal törték le a haladó erők megmozdulását. A cikk záró, a magyar polgári radikálisok — mindenekelőtt Jászi Oszkár — és a szocialisták „parlamenten kívüli oppozíciójára”, illetve ez utóbbiaknak az államvezetés részéről történt erőszakos visz- szaszorítására vonatkozó, lényegre törő sorai világosan jelzik ezt: „A Parlamenten kívüli oppozícióból elsősorban a Polgári Radikális Párt emelkedik ki, melyet a szociológus és publicista Jászi vezet. Jászi tehetséges publicista, nagy tudós, aki közel húsz könyvet, illetve tanulmányt írt, melyek között A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés a legjelentősebb ... Ö ma nem kívánja a reakcióra, a junkerekre bízni a magyar nép sorsát. Jászi a lehetőségekhez képest objektív kíván maradni.. . Már a Vázsonyi-féle választási reformról kijelentette, hogy az kompromisszum, most pedig ... elszántan követeli az általános választójogot... és napilapjában és folyóiratában kíméletlenül és élesen támadja a rendszert. Wekerle kísérleteinél sem Jászai, sem az őt támogató fiatal magyar értelmiség nem jött számításba; őket a mai magyar parlamentben általában figyelmen kívül hagyják. És mivel Wekerle missziója a mostani parlamenttel kapcsolatos, ugyanolyan nonchalance-szal lépett keresztül rajtuk, mint a szocialistákon. A szocialistákat is, akik már negyvennyolc óta elkeseredett harcot vívnak a választójogért ... akik a mostani szenvedések szörnyű statisztikai adataival operálnak, ezeket a szocialistákat megmosolyogták és legázolták a jogaikért folytatott kemény harc során. Sztrájkjukat erőszakkal törték le.”

E Novo drustvobeli terjedelmes tanulmány mellett figyelmet érdemlő Krleza-írás a magyar forradalom kitörésekor keletkezett A magyar forradalmi sajtó c. cikk is, amelyben írója azt fogalmazta meg: mit jelentett a magyarság történetében az a pillanat, amikor a magyar Parlament épületén — melyben „egy évtizeden át a fekete ezredes és miniszterelnök, gróf Tisza basáskodott” — a köztársaság kikiáltása után „vörös zászló lengett”. A hosszú, sok évszázados szenvedés „felgyülemlett hullámai — írja a lírai ihletettségű bevezető sorokban — leromboltak minden akadályt, szétzúzták a »feudalizmus" minden bástyáját, s a köztársaság utáni mámoros vágyakozás megsemmisítette az országgyűlési testületet, mely oly hosszú időn át a habsburgi — Ferenc József-i börtönök és akasztófák hullaszagát árasztották.”

Rokonszenves, a magyar népsors alapos ismeretére valló írás volt ez is, ráadásul polemikus célzatú, hisz a magyar sajtóban felbukkanó, a forradalmi mozgalmat veszélyeztető jelenségekre figyelmeztetett, amikor jelezte: a korábban a magyar uralkodó osztályok által szubvencionált sajtóorgánumok (Az Üjság, A Nap, Alkotmány) színeváltozása nem egyéb, mint képmutatás, hisz valójában azok siettek itt a forradalmat „üdvözölni”, akik kitörése pillanatától ellenségei voltak.

A lenini forradalom céljainak vállalása hatotta át Krleza híres, már említett folyóiratát, a Piament is. Azaz: mint szerkesztő — a szerkesztőtárs August Cesareccel együtt — programszerűen vállalta a lap megindításával a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszméiért való harcot. Ez a folyóirat első ízben kívánta érvényesíteni a marxi—lenini értelemben vett irányzatosságot a jugoszláviai irodalmi gyakorlatban — hadat üzenve egyúttal az akkoriban főként a horvát irodalomban igen erős nacionalista és klerikális tendenciáknak. Kiváló munkatársi gárdával dolgozott a Piament szerkesztő Krleza s jó művek egész sorával ajándékozva meg a horvát irodalmat. Itt közölte egyik legfontosabb versét is (Ezerkilencszáztizenkilenc európai nagypéntekén volt a címe), amelyben egyértelműen

76