Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Gyurkó Géza: Hópelyhecske

Aztán megnéztem azt a kis házi múzeumot, és már tudtam, hogy a vologdai csipkéről írni kell. A vologdai csipkeverők megérdemlik, hogy művészetük munkája, vagy munkájuk művészete ismertté váljék — hogy szerény legyek: ismertebbé — nálunk is. A házi múzeum és egyben a bemutatóterem Vologda egyik árnyas mellékutcájában, egy emeletes régi kőház emeletén található. A kőház vagy száz esztendős lehet már, otthont ad a csipkeverőknek, a csipketervezőknek, az adminisztrációnak, a csipkeverő szakiskolának (!) és a már említett múzeumnak is beillő bemutatóteremnek.

Az utca, a vologdai utcák, de az egész északi táj most amúgy is olyan, mintha napfényből, zöld levélből vert csipkébe öltözött volna. A szokatlanul meleg ősz még vad zöldben találja a fákat, a napsugár csodálatos ornamentikát vés az amúgy is faragott faházak csipkésre vert oromzataira, falaira. Amíg be nem léptem a „gyár”- ba, fogalmam sem volt, nem is lehetett arról, hogy ott benn, ezeket a formákat, ezt a leheletfinom lebegést, ezt

A csipke ihlette az építőművészetet...

... avagy az ornamentika a csipkeművészetet?

a vibrálóan és mégis geometriailag oly fegyelmezett fény- és árnyvariációt ejtik rabul a finom női kezek.

A Hópelyhecske Csipke Egyesülésben.

Süvít, őrjöng a szél. Jajgat a tajga. A tél korai estje az éjszaka mélyfekete palástját borítja a tájra, benne arra a kis tisztásra is, amely a nyíresek közé fészkelte be magát, helyet adva négy-öt faháznak, az arasznyi házak köré és mögé szorult, most csak csörgő kórót rázó ker- tecskéikkel. Ahol a tél az úr, ott élet sincs — gondolhatná az ember, ha nem pislogna itt is, ott is valami fény a tenyérnyi ablakok résein. És ha betekinthetnénk ezeken a kis ablakokon, furcsa foglalatosságnak lennénk tanúi a minden oroszok cárja birodalmának ebben az északi szegletében, vagy hét évszázaddal ezelőtt: öregek és ma- szatos, gyolcs ingű gyerekecskék csipkét vertek. A pislákoló, fényt alig adó mécsek árnyában. Vologdai csipkét. Amelyeknek egy részét számukra ismeretlen kalmár- utakon vitték el Novgorodba is a bojárok, onnan meg eljutott a csipke egészen a Hanza városokig, s azokon keresztül még Londonba is.

Hét évszázada, vagy még több is, hogy írás és emlék van róla: milyen művészet mesterei és milyen mesterien művészei a csipkeverésnek a vologdaiak.

— Az igazi, nagy és szép csipkék, azok a kolostoroknak, a templomoknak, meg a bojároknak készültek .. . Meg hát a kalmároknak — mondja Agnyija Petrovna, az egyesülésnek — mi nevezzük háziipari szövetkezetnek, a jobb megértés miatt — az igazgatónője, aki maga is érti, míveli a csipkeverés csodálatos mesterségét.

— A nagyobb csipkék azok olyan drágák voltak, hogy csak arannyal fizettek érte. Nem a muzsiknak persze, a tulajdonosnak. Mármint a muzsik tulajdonosának

— fogalmaz tévedést kizárandóan újra Agnyija Petrovna, aztán tovább folytatja csipke-ősz haját igazgatva a történeti és egyben történelmi emlékezést. Hogy lássam és tudjam is honnan való a csipke:

— Volt olyan idő, hogy egy menyasszonyi ruháért, természetesen vologdai csipkéből, megadták a 30 rubelt is . . . Csakhogy akkor ennyi rubelért pontosan 30 lovat adtak cserébe... De egy ilyen csipkeruhán fél életet is eltöltött egy csipkeverő asszony. Fél életért 30 ló... Nem is rossz fizetség, ugye? — de valahogy nem a tréfa hangja csendült e szavakban.

Az egykori „harminc rubeles”, lenből készült csipke

— merthogy a csipke anyaga az itt termő és a csakis itt termő len — ma sem tartozik az olcsó mulatság közé. Igaz, ma már nem a zsírmécs árnyában, hanem itt a szövetkezeti központban például a világos, szinte fényárban úszó termekben ülnek sorban az asszonyok, előttük a baklábon, a henger alakú, keményre tömött párna, arra fesztve a minta, a „mintafordulókba” szegezve az apró kis szegecsek. Amelyek köré, mögé, s amelyektől el, vagy hozzá pergetik, forgatják, keresztezik, fonják a nyolc-tíz nádrudacskáról letekeredő fonalat. Muzsikálnak mint valami xilofonok, úgy csengenek-bonganak a karcsú, pergő női ujjak között ezek a kis, ujj aktól fényesen sima rudacskák.

— Ó igen, próbáltuk fémből, műanyagból is, de nem jó .. . Vagy izzad a kéz, vagy felsérti az ujjat — magyarázza a 23 éves Ludmilla Szekivirosztova, aki családja első csipkeverője és már öt esztendeje, hogy eljegyezte magát e szakmával, hogy miért is maradt meg évszázadok óta szinte változatlanul a nád, mint alapanyag a csipkeverő pálcáknak. Ludmilla egyébként már itt végzett, a szövetkezet — egyesülés — szakiskolájában, mert...

— ... az igazság az, hogy ez elsősorban mégiscsak szakma, mégha elsajátításában a művészi érzékenység nagy előny is. De szakma, amit meg lehet tanulni. Keményen, fáradságosan, igen nagy türelemmel — fejtegeti Agnyija Petrovna, majd kuncogva teszi hozzá — még a férfiaknak is ...

— Férfiaknak? — irtózom a gondolatától, hogy ez az oly annyira női ujjakat kívánó finom munka férfi kezekbe is kerülhet.

— Miért is ne? . .. Nem is kevesen jelentkeztek nálunk férfiak is csipkeverést tanulni... Volt olyan, aki mielőtt behívták volna katonának, elkezdte a tanulást, aztán letelt a szolgálat, jött hozzám, hogy na Agnyija Petrovna, itt vagyok, folytathatjuk a tanulást. .. Bár az is igaz, hogy a férfiak megtanulni megtanulják, de kevesebb a türelmük hozzá, így aztán a megyében dolgozó majd kétezer csipkeverő túlnyomó része nő. Asszony, le48