Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Gyurkó Géza: Hópelyhecske
HAZA ÉS NAGYVILÁG ÍKj?ai Hópelyhecske Hópelyhecske. Tehát a hópehelynél is finomabb, kecsesebb. Fehér, napfényben kéklően fehér, alkonyban szürkére festi a sápadt ég a kicsi hópelyhet: a hópelyhecskét. Amely olyan, mint a csipke. És, ha a csipke olyan, mint a hópelyhecske? Finom, kecses, fehér a napfényben, kékesen-fehér és szürkés, de nem a por, hanem az ón nemes szürkeségével szürke, ha az alkony bágyadt- sága esik reá. Képes e az ember arra, hogy csipkebörtönébe fogja be, mint kalitkába az énekes madarat, a hópelyhecskét? És börtön-e a csipke egyáltalán? Az embernek. Az embertől. Az ember miatt. Valahányszor hazajöttem, sohasem volt üres az iszá- kom. Kincset mindig hoztam magammal, mégha azt trezorban őrizni felesleges is lett volna, pedig értéke rendre vetekedett bármely gyémánttal, aranyos diadémmal, pompázatos gyűrűvel, vagy vésett-metszett karpereccel. Az is igaz, hogy ezek a kincsek a legsajátosabb trezorban, a legbiztosabb, egy még riasztócsengőt sem igénylő „páncélszekrény”-ben rejtőzködtek — mit mondtam? —, dehogyis rejtőzködtek, tárulkoztak mindenki elé: vegyetek el, a tiétek is vagyok. S. ha jöttek és vették, mindig megmaradtak. Amíg élek, örökkévalóak ezek a kincsek, amelyeket emlékezetem kincseskamrájában őrzök erről az országról, erről a világrésznyi országról, tájairól, városairól, embereiről, múltjáról és jelenéről. Minden utam kincset hozott, vámmentes drága kincset. Különben e kincsszerző és mindig szép, mindig izgalmas útjaimnak most hirdetem jubileumát: húsz évvel ezelőtt jártam először a Szovjetunióban, s most voltam ott tizedszer. A hatvanadik évforduló fényében elhomályosul persze az ilyen személyes jubileum. Elhomályosulna, ha nem ezek az egyéni, az egyéniekből kovácsolódott társadalmi emlékezések, jubileumok adnák emberileg mérhető mércérjét a nagy évfordulónak. Az, hogy a 60.-ban, benne rejtezik a 20. évfordulóm. Az első utazást követő tizediknek is száz, és ezernyi emléke. Soha nem jöttem haza üres kézzel: vámolhatatlan ugyan, de nem érdektelen kincsekkel, — az emlékekkel. Ama első utamon a moszkvai VIT forgatagát, a villanyfénybe, zakóba, pantallóba, száriba, ingbe, egyenruhába, háncsszoknyába öltözött városét, amely úgy adta oda magát a fiatalságnak, mint szerelmes asszony a férjének: minden fenntartás és minden álszemérem nélkül... Aztán elhoztam, magammal hoztam a Nyeva hídját Le- ningrádból, és Petrovorec csipkés finom világát, a kijevi Dnyeper partot és Krescsatik boulvard ukrán hatású házait. Itt van nálam most is Buhara, Szamarkand csodálatos mecseteivel, a Regisztán térrel és Bibi Hamun égkéknél is kékebb kupolájával. Velem van az ostankinói tévétorony, velem a tadzsikisztáni Pedzsikend a hófödte és odalátszó, kékes-szürke felhősipkát viselő Pamirral. És itt van, igen itt van alattam, mellettem a hatalmas Volga és Csebokszári kikötője is, a csipkésre faragott, zöld-fehér hajókikötővel. Meg a Bajkál is itt van alattam, ahogyan elzúgok felette a repülőgéppel és a végtelen Szibéria csodálatos világa is: húsz esztendő van itt nálam, az iszákomban. És a vologdai csipke is itt van. Ezt most hoztam, a tizedik úton, a huszadik jubileumon, a forradalom hatvanadik esztendejében. Szerény ajándék, szerény emlék? Hogyha már ennyire egybeesnek a jubileumok, nem kellene-é magasztosabb témára emlékeznem, forradalmibb emléket felidéznem, jellemzőbb, tipikusabb portréját felvázolnom a mai szovjet valóságnak? A kérdések lehetnek jogosak, okosak — és csak én nem tudok válaszolni rá tárgyilagosan. Úgy érzem, hogy a vologdai csipkében minden benne van: a múlt is, a jelen is, a művészet is, a munka is, a szervezettség is, meg a művészi szabadság is és a szépség mindent igazoló varázsa is. Írnom kell a vologdai csipkéről, — úgy megejtett a varázsa. Vologda ott fekszik az északi szélesség 60. fokán. Nyolcszáz éves város, amely sajátosan és varázsosan őrizte meg csendjét, békéjét, faházait, nyírfáit, széles utcáinak méltóságteljes forgalmát, s mindezt ügyesen elegyítette fejlődő iparával, az utcákon el-elzúgó dömpereivel, teherautóival, a múlton tűnődő, s faházak előtti padkákon ülő öregasszonyaival, viháncoló ifjúságával. Majd háromszázezer lakosú „fővárosa” az északi, már tajga vidékén elterülő vologdai területnek, amely ősi bölcsője volt az orosz népnek és az orosz kultúrának. Rettegett Iván és Nagy Péter cár, földvárak, bojárok, kereskedők, lengyel, svéd háborúk, kolostorok, monostorok, szemkápráztató ikonok, a tízhónapos tél, a kéthónapos nyár világa ez. Ez volt a „legközelebbi” hely, ahová Moszkvából száműzték a forradalmárokat, lévén csak nyolcszáz kilométerre a cári székhelytől, s ez volt az északi hatodik hadsereg központja, amikor az Arhangelszk felől támadó intervenció ellen vette fel a harcot. Hősöket adott a város 1917-ben, s hősök hadseregét áldozta a szabadságért 1945- ben. Van hát miért híresnek lennie ennek a városnak. Lenne hát bőven mit írni a csendesen folydogáló Szu- hunk parti városról — mást is. 47
