Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Nagy Miklós: "Sej summásélet..."
„Sej, summásélet de beléd A 19. század végén sajátos munkaszervezeti viszony alakult ki, amelynek során az ország aránylag sűrűn lakott vidékeiről, ahol a munkaalkalom kevés volt, viszont a nyomor elképesztő, elszegődtek idénymunkára nagyobb földbirtokokra, az ország távolabbi tájaira. A napóleoni háborúkat követő gabonakonjunktúra, viszonylagos fellendülést hozott a magyar mezőgazdaság számára, mindaddig, amíg az olcsó orosz és tengerentúli búza a századforduló előtt Európa piacán meg nem jelent. A válságból való kilábalás igyekezete a belterjes gazdálkodás felé sodorta a magyar földbirtokos osztályt, egyre tudatosabban rátértek az ipari növények termesztésére, elsősorban a cukorrépa termelésére, de más kapásnövények, a kukorica, burgonya, valamint a takarmány termelése is előtérbe került. (1) Ennek a munkaigényes gazdálkodási mód megvalósítása érdekében, az ezer holdat meghaladó uradalmaknak munkaerőre lett szükségük, ugyanakkor az ország hegydombos területein a kevés és kis földbirtokok, alig, vagy csak néhány családnak biztosítottak munkaalkalmat, a nincstelen, szegény parasztok számára. Így egyik részről a munkaerőigény, másik részről a megélhetés keltette gazdasági kényszer a munkalehetőség iránt, találkozott. A folyamatot nagy mértékben elősegítette a századforduló utáni kivándorlási hullám és a vasúthálózat bővülése, amely lehetővé tette a munkaerő utaztatását, a termények szállítását. Mindezek a körülmények a parasztság körében kialakítottak egy sajátos réteget, akik hosszabb-rövidebb időtartamra elszegődtek vándor mezőgazdasági munkásként különböző uradalmakhoz, ezeket nevezzük summások- nak. „Évjük két nagy évszakra oszlik: a téli tétlen évszakra és a nyári munkás évszakra. A téli tétlent otthon töltik, a nyári munkás évszakot a magyar haza legkülönbözőbb tájain, hol Mezőhegyesen, hol Mosonban. Levest esznek mindig és néha valami kevés húst is hozzá. Szalonnájikon több a só, mint a zsír. Származásuk szerint parasztok, életük szerint proletárok, létbizonytalanságban élők és kiszolgáltatottak” — írja róluk Szabó Zoltán. (2) A summások kirajzásának két jellegzetes góca alakult ki: egyik nagyjából egybeesik a palóc területtel, vagyis Nógrád, Heves és Borsod megyék, a másik Dunántúlon Zala megye. Az északi terület fő summás ki- bocsájtó helye Mezőkövesd volt, ahonnan évente több ezren voltak kénytelenek megélhetésük érdekében otthonaikat elhagyva, idegenbe szakadni. Heves megye csaknem minden falujából — talán a bányászközségekből és a káptalan, az egri érsekség birtokainak közeléből gyérebben — járt summáskodni a szegényebbje. Legtöbben Novaj, Ostoros, Andornaktálya, Egerszalók, Pétervására és a környező falvak, Bükkszék, Fedémes, Mikófalva, Egerbocs, Bátor, a megye déli részén Tiszafüred, Sarud, Kömlő, Mezőszemere stb. lakói, akik szegényes viskóikat cserélték fel Tolna, Baranya, Fejér, Veszprém, Sopron, Moson, Gömör, Zemplén megyék és az alföldi nagygazdaságok istállóival, barakkjaival, különféle tömegszállásokkal. A hevesi summások a századforduló után külföldön is megfordultak. Több adatközlő szerint emberibb körülményeket biztosítottak a számukra, a bátori asszonyok dicsekedtek, hogy „még vaságyónk is vót!” Tanner Kis vagyok unva...” József, aki 1937—38-ban Egerszalókról volt oda Németországban, hazafelé jövet ezt írta feleségének Bécsből: „Rézi! Mire hazaérek, az összes kompért takarítsd el a házból, mert most jövök Kompér országból. Itt egy fél év alatt annyit megetettek velem, hogy tíz évig rá se kívánok nézni.” (3) Az andornaktályaiak joggal voltak elégedetlenek, Simon János és társai 1910-ben Felső-Sziléziában dolgoztak, egy Stein Mihály nevű ügynök közvetítése révén. Hazajövet évekig pereskedtek, mert a munkaadó bérük egy részét visszatartotta. (4) Egerből viszonylag kevesebben jártak summáskodni, mivel a szőlő megművelésének egyes szakaszai alkalmanként munkalehetőséget biztosítottak a hóstyai földműveseknek, a „kapásokénak. Így nyaranta csak rövi- debb időre, 6—8 hétre szegődtek el az Alföldre aratni. „Eger csendes — írja az Egri Híradó (5). Ha volt is valami zajongás néha, azt derék legényeink követték el. dalolva utczahosszat: U’ nyőttem fel mint a réten a csáté, Édesanyám nem vagyok a császáré”. Most már ez sincs, elmentek a földműveseink aratni az Alföldre, s mint minden évben, az idén is körülbelül ezren.” Mindent egybevetve, a heves megyei summások ezrei több mint fél évszázadon keresztül vándoroltak, hogy családjuktól, rokonoktól és ismerősöktől 2—6, sokszor 7 hónapra távol, mostoha körülmények között megszerezzék a mindennapit, a télre való létszükséglet minimumát. Férfiak, nők vegyesen, általában 12 éves kortól már a gyerekek is vállaltak munkát. Jellemző Tóth Márkusné egerbocsi summás sorsa, akinek már az édesanyja is summás volt, hogy 4 gyermekét fel tudja nevelni, még asszony korában is kénytelen volt elmenni. Később gyermekei vették át a szerepét, Piroska 8 éves volt, amikor először húzott cipőt a lábára és nem volt egészen 12 éves, amikor 1921. januárjában kimaradt az iskolából és nővérével együtt elment Jajhalmára, 6 hónapos summás- nak, Decskó Guszti tarnaleleszi „bandagazda” vezetésével. Későbbi férje, Tóth Márkus, akik hatan voltak testvérek, már 11 éves korában kezdte Homokszentlőrincen, mint „zsongár gyerek” (= vízhordó fiú), harmadrész fizetségért. A summáskodásra történő előkészületek, már az új év elején, január—február hónapokban megkezdődtek a munkások toborzásával. Ezt az uradalmak megbízásából az ún. „bandagazda” végezte, aki többnyire helyi vagy környékbeli ember volt. Dobszóval tették közhírré, hogy hová, milyen feltételek mellett, hány summásra van szükség. Hamar kialakult a summáscsapat, melynek létszáma általában 60—130 fő körül mozgott. Ha nem telt ki egy faluból, akkor több környékbeli község summásai alkották a „bandát”, de az is előfordult, hogy egy faluból több helyre is elszegődtek. A szerződéskötésre az uradalom intézője vagy valamüyen megbízottja érkezett a faluba, ekkor behívták a summásokat a községházára és aláíratták velük a szerződést, amely tartalmazta az uraság munkakívánalmait, valamint a summások bérét és termény kon venciój át. íme, néhány részlet Bezerédj Andor cs. és k. kamarás, Tolna megyei földbirtokos, a mezőkövesdi summá- sokkal kötött szerződéséből, melyet 1906-ban kötöttek. (6) „ ... A munkaadó jegenyési birtokára elvállal 17 férfi és 16 félkezesfiút, vagy leányt, továbbá a csapat részére kettő gazdasszonyt, ép, egészséges summás munkást 34
