Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - G. Molnár Ferenc: Andrea és a többiek
— Akkor bekapcsolom a magnót. Lehet? Készen áll? Kezdhetjük? Remélem, nincs lámpaláza. Mosolyogva rázta a fejét. — Jó. Ez derék. De mielőtt elkezdenénk, mindentől függetlenül, privátim, mondja már, miért vállalkozott erre a felmérésre. Miután ez a kérdés nem szerepel a tesztben, ha nem akar, most még nem kell válaszolnia. — Szívesen válaszolok és most is őszintén, teljes nyíltsággal, mintha máris érvényes lenne a kötelezvény. A kíváncsiság miatt mentem bele ebbe a felmérésbe. Ugyan mi lesz belőle? Ezt szeretném tudni. Vagyis azt, hogy a maguk felmérése mire kíváncsi, mi érdekli a fiatalokkal kapcsolatban. A kérdéseikből arra is lehet következtetni, hogy ott, az intézetben hogyan ítélik meg a fiatalokat, mit tudnak vagy mit tételeznek fel róluk. Ez világos, nem? De a kérdésre adandó válaszom még így nem teljes. Ki kell egészítenem azzal, hogy most van egy kis időm. Mostanában. Ha néhány héttel ezelőtt jöttek volna ide a fősulira, hogy beszervezzenek néhány hallgatót a maguk felméréséhez, én aligha lettem volna köztük. Akkor még nem értem volna rá. Hogy miért? Ne kérdezze, ezt is megmondom. Akkor még együtt jártam egy fiúval. De közbeugrott a cvikli és most, mint az ujjam. Az időm pedig, mint a pelyva. Persze, csak akkor, ha akarom. Mert el tudnám magam foglalni értelmes dolgokkal mostanában is, de unalmas mindig csak értelmes dolgokkal foglalkozni, nem igaz? Kell néha egy kis hülyeség is, mint ez a mostani, ez a szociál-pszichológiai felmérés. Jó nevet találtak neki, olyan jól hangzik, fenemód tudományosan. Mert kissé ködös. Ez a teljes, maradéktalan véleményem. Ha esetenként modortalannak látszom, ne vegye zokon. Nem szándékos. Nehéz mindig halálosan komolynak maradni. Jót tesz az ember idegeinek, ha olykor csavar egyet a dolgokon. Mindjárt elviselhetőbb lesz az egész. Nem igaz? Hát ennyit, erről. Elégedett a válaszommal, vagy valami mást akart hallani? Sajnálom, ha csalódást okoztam már a legelején. — Nem, köszönöm, semmi előre kialakult sablon nem volt bennem, csak a válaszát akartam. Köszönöm. Jobb mutatóujját rátette a magnó indítógombjára. — Mehet a felvétel? Készen van? Igen? Most kezdjük. ♦ O ♦ — Indul a tizenkettes felvétel. A vizsgálandó személy neve Pálos Andrea, kora húsz év, főiskolás. Mondja el, mire emlékszik a gyerekkorából. A legjelentősebbnek tartott eseményeket sorolja fel. — Semmi különös nem történt velem gyerekkoromban. Éltem, mint a többiek a mi kis falunkban. Egy óriási nagy házban laktunk, ami valamikor egy zsidó kereskedőé volt, így hallottam a nagyanyámtól. A volt tulajdonos eladta, mielőtt kivándorolt volna Izraelbe. Ezt is a nagyanyámtól hallottam. Meg azt is, hogy a régi háznak sok lakója volt, de Hitler kiirtotta őket a gázkamráiban, így mondta ezt a nagyanyám. Én is úgy mondom most, ahogy tőle hallottam. Csak az egyik lány jött vissza, őt Ausztriában érték utói az amerikaiak, azért maradt életben. Nagyanyám mindig azt mondta, nagyon jó emberek voltak a Schwarzék, mindig adtak hitelbe a szegénynek. Akármi kellett a szegény embernek, akkor is kapott az öreg Schwarztól, akit a faluban mindenki csak Jakabnak szólított, ha nem volt egy fillérje sem. Majd megadod, ha lesz pénzetek, mert ti becsületes emberek vagytok, csak szegények. A szegénység pedig nem bűn, nem a ti bűnötök. Ezt mind nagyanyámtól hallottam, amikor már nagyobbacska lettem, úgy négy-öt éves. Ha nagyanyám mesélt, mindig olyan igaz-történeteket mondott, amiknek volt valami tanulsága is. A mostani eszemmel már fel tudom fogni azoknak a szavaknak a mély értelmét, amiket az öreg Jakab mondott annak idején a tőle hitelben vásárlóknak. Akár egy ideológiai szeminárium szemléltető anyaga is lehetne az öreg zsidó bölcselkedése. Okos ember lehetett, jó ember is, azért szerették a falubeliek, főként a szegényebbje. Bár én nem ismertem, mégis eleven gyerekkori élményem maradt az ő alakja, annyit hallottam róla a nagyanyámtól, de később az anyáméktól is, amikor már benne laktunk abban a régi házban. Sokszor előhozták, hogy amikor még itt volt az öreg Jakab boltja, amikor még itt állt a Schwarz-gye- rekek ágya, amikor még itt, ebben a kemencében rotyog- tatták össze a csóletot, sütötték meg a kóser-libát sábec- kor, meg a pászkát, amiből a kedves ismerősöknek, jó szomszédoknak is küldtek kóstolót, egy sor dolgot akkor nem értettem még. Ma már tudom, hogyan kötözték be hólyagpapírral azt a fazekat, amibe a csőiét készült, a bab, a libaaprólékkal, és azt is tudom, mi az a pászka, amit kovász nélkül kellett megcsinálni a zsidó vallás előírásai szerint, és azt is tudom, hogy a kóser azt jelentette, hogy csak abból ehetett, ihatott a hitéhez hű zsidó, amit a rabbi, a papjuk megszentelt, így lett kóser. Nekem nagyon tetszett minden, amit Jakabékról hallottam gyermekkoromban, mert az mind nagyon különbözött attól, ami nálunk volt, amit mi csináltunk, mi ettünk és mindentől, ami nálunk szokás volt. A gyereknek pedig mi kell más? Hát így lett nekem eleven gyerekkori élményem a Schwarz család, az ő régi, nagy házuk, amit mi nemsokkal azután, hogy megvettük, le is bontottunk, mert nem tudtunk vele mit kezdeni és a helyébe akartunk építtetni egy újat, egy modernebbet, egy divatosabbat. Akkoriban még a mainál jóval kisebb házak voltak a divatosak falun. Ma már a tizenöt évvel ezelőtt épített házak senkinek sem kellenek. Kicsik, semmitmondóak, szű- kek. Pedig verandája is van, konyha, spájz, pince és két szoba, nagy, redőnyös ablakokkal az utcára. A végében egy nyári konyha, egy kis kamrával, ahol tavasztól őszig tartózkodott az egész család napközben. Egyszerre soha nem voltunk együtt a nyári konyhában. Ebéd nálunk nem volt szokás, mert a vacsora volt a főétkezés. Kiadós reggeliket ettünk, a legtöbbször sült szalonnát tojással, kolbászt hagymával vagy sonkát tojással. Délre haraptunk valamit, zsíros kenyeret vagy egy kis szalonnát, aki akart hideg tejet ivott egy darab kenyérrel, mert anyám estére levest is főzött meg valami mást is még, leginkább tésztát vagy paprikás krumplit meg babot. Kelkáposztát csak középiskolás koromban ettem először, ahogy karfiolt is, spenótot is, de töltött csirkét is meg rántott halat is. Az ünnepi ebéd nálunk mindig csirkepörkölt volt vagy a rántott hús. A levest pedig vagy tyúkból főzte az anyám, vagy marhahúsból. A főtt húst valamikor csak a kutya ette. Most már, hogy a középiskolás kollégiumban én is megszoktam, meg innen-onnan felszedtünk ezt is, azt is, annyi más egyébbel együtt, ahogy változott az életünk. De a melle húsát ma sem eszi meg nálunk senki. Én már egyszer megpróbáltam zsíron kisütni, ahogy hallottam a lányoktól, de nem nagyon ízlett úgy sem, mert száraz volt és kemény is, rágós. Itt jut eszembe, hogy mennyire egyhangú a táplálkozás falun még ma is. Tulajdonképpen pocsékba megy egy sor hasznos étel, egy sor jó dolgot nem tudnak elkészíteni, de amit csinálnak, az is eléggé ízetlen. No, jó, ez más ügy. — Milyennek látta szüleit abban az időben? — Azt hiszem, pontosan olyanok voltak akkor, mint amilyenek most. Egész életüket kitöltötte a munka. A szó 27
