Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: A vegacillin-akció pontos naplója

menti a függöny néhány tízezreden. És akkor még min­dig van reményünk. — Igen. Maradtak esélyeink. Or jelék talán kikötőre lelnek valahol a galaxisok ismeretlen óceánjában, talán a mayanok gyorsabban fejlődnek, mint ahogy a Márk- féle forrás kimerül, talán a hibernálót is megtalálják a... A kazettákat Ábel, a telep életéről készült kazettákat... írisz hangja még ott rezeg a levegőben. Ábel önkén­telenül azt várja, hogy befejezze a mondatot, de az utol­só kimondott hang folytatás nélkül elül a vezérlőterem kupolájában. — Jölvelin. A nő megfordul. Szemei felfénylenek az egyre gyengülő világításban. — Tessék. — Szeretném, ha egy malomkövön visszarepülnél a gyerekekhez. Legyél velük. — Már ... már nincs annyi erőm ... a lábam ... — Jölvelin! A fény kialszik. A telep fölött hatalmas hajótest húz el, fényes hasával leüti néhány kupolának a tetejét. Halk roppanások zaja hallatszik. A surrogás elcsende­sedik. A vezérlőterem kupoláján zöld fény szivárog be. A lépcsőn lépések koppannak. Ábel a vezérlőpult mögül látja, ahogy belép a jövevény. Megáll az ajtóban. Ész­reveszi Ábelt. — Ki vagy? — kérdezi az idegen. — Ábelnek hívnak. Ember vagyok. — Sokan vagytok még életben? — Nem tudom. Nem hiszem. — Az ott kicsoda — mutat a padozatra. — A feleségem volt. A gyermekeimnek az anyja. — Tudom, hogy nálatok, hogy történik a szaporo­dás. Értelmetlenség. — Nálatok? — Lemásoljuk a kívánatos sermáciumkódot, ami az új lénynek az alapja. Ennyi az egész. — Tehát, egyneműek vagytok? — Persze. Sok fölösleges kerülőtől, konfliktushely­zetektől és célszerűtlen gondolkodási problémáktól óv­juk így magunkat. Csak férfiak vannak nálunk. — Tehát, megsértettétek az anyag szimmetriatörvé­nyét. Kár. Pedig nem vagy csúnya, sőt, kimondottan szép. — Szép? Mi az, hogy szép? — Nem tudod mi az, hogy szép? — Nem. Ezért van nálunk egy pár művész. Ők meg­mondják, hogy ez vagy az szép, vagy csúnya. Elmond­ják nekünk. Ennek néha hasznát vesszük és beépítjük a gondolkodásunkba. Ezért tartjuk őket. De neked már nem szabadna élned. Hogy fordulhatott ez elő? Már egy embernek sem szabadna élni a Földön. Akadályoznátok bennünket az értelmes tevékenységben. Nekünk hely kell — hallja Ábel a jövevény teljesen egy magasságban zörgő hangját —, ezért nem maradhattok meg a Földön. — Tévedsz — mondja nyugodtan Ábel —, a Föld az emberé, és azé is marad. Itt minden minket őriz, és ránk emlékszik. Itt csak mi vagyunk képesek élni és éle­tet adni. Életet, ami több, mint a puszta értelem. A szép is beletartozik, amiről nektek fogalmatok sincs, mint ahogy soha nem tudjátok megérteni, mit jelent az a szó: szeretlek. — Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk tévedni — mondja ugyan azon a hangon az idegen, és egy lépést tesz Ábel felé. Kezében megvillan a gömbszerű tárgy. Ábel érzi, hogy testét átjárja valami ismeretlen gyenge- , ség. Föl akar kelni a székről, de érzi, hogy lábai erőtle- | nül támaszkodnak a padozatra. Az idegen már odaér a vezérlőpult másik oldalához, kezében ismét megvillan a gömb. Ábel széles, robosztus mellkasa a pult lapjához dől. Szemével igyekszik megkeresni a jövevény hideg izzással sütő szemét, és ahogy előredőltében felfelé néz, észreveszi, hogy az ajtó nyílásában nesztelenül, könnye­dén suhogó lépésekkel, mint a sötétséget feltépő fehér villám, Burrhus óriási termetű alakja jelenik meg. Azt még látja, hogy az őrzőkutya mázsás teste megemelke­dik, és mint hűvös nyíl, hasítva a levegőt, lecsap az ide­gen hátára. Ábel még hallja, ahogy az irtózatos állka­pocs egyetlen roppant csattanással összevágódik a jöve­vény nyakán. Ábel végső erejével kiemeli az utolsó kép­kazettát és bedobja a többi közé az ólomládába. Burrhus könnyedén felkapja szájába a súlyos ládát, és ugyan­olyan hangtalanul, ahogy jött, kimegy az ajtón. VII. A hatalom új birtokosai újabb és újabb rohamokkal pró­bálkoznak, hogy az utolsó embert is kiirtsák a Földről. Egé­szen addig, amíg rá nem döbbennek, hogy tulajdonképpen kik is ők. Az invázió utáni 200. év. Guern töprengve ült le az erdőszéli kőre. Már má­sodszor sürgették meg, hogy dolgozza ki az energiafüg­göny áttörésének a szisztémáját. Az első nagy meglepe­tésből még alig ocsúdtak fel, amikor a koronghajók ízzé- porrá törve hulltak alá az energiafüggöny égi kupolája mentén. A hajótestek izzó darabjai éjszakákon át bevi­lágították a déli féltekét. Guern akkor kapta a vezér­kartól a megbízást. Azóta is állandóan ott érezte magán a kérdő tekinteteket, amióta másodszor adta ki a paran­csot, hogy a mayanok földjét két kisebb raj szállja meg, és a megszállás ismét nem sikerült. Annyit már sejtett, hogy az előbbi két függönytől eltérően — annak a ket­tőnek sikeresen fejtette meg a felbontási modelljét — itt valami merőben mással van dolga. Csak ennek a más­nak a lényege megfoghatatlan, érthetetlen távolságban lebegett. Guern a kövön ült. Nézte az erdő szegélyét, ahogy még utoljára megfürdik a hegykoszorúk felett alászálló nap vörös fényében. A réten túlról ide látszot­tak a telep romos, kupolatornyos épületei. A kúszónövé­nyek, liánok hálója már elérte a házak felső szintjét. Az indák tekergő szövevénye, bizonytalan, puha rongycso­mókká mosták össze a telep épületeinek kontúrjait. A nap lassan közeledett a csorba élű sziklakaréj peremé­hez, az ányékok élesen, megnyúlva kúsztak az erdő lá­bához. Guern az erdő szélén álló gömb héjára pillantott. A fény még utoljára fellángolt a repülő szerkezet csil­logó felületén, aztán a nap elmerült a szemközti bérc mögött, csak a felhőkről visszaverődő derengés szórta be a rét füvét. Guern felkelt, sietős léptekkel indult a szür­kületben gubbasztó gömbhéj felé. Átgázolt a patakon, még gyorsabbra fogta lépteit, a sötétség fátyla már ki­csapott az erdőből. Futni kezdett. Megkönnyebbülve vet­te észre, hogy alig pár méterre van már csak a gömbtől. Megállt, és egy nagyobb fűcsomón letörölte a talpára ragadt sarat. Hirtelen fölkapta a fejét. Zajt hallott. Csak a szél — gondolta —, a szél zörgeti a bokrokat. De nem. Mintha egy ág roppant volna. Guern felegyenesedett és belehasított az eddig ismeretlen érzés, a félelem. Szemé­vel csaknem egymagasságban foszforeszkáló, félhold alakú szempár bukkant ki a bozótosból. A levegőt isme­retlen, kurrogó, morgó hang járta át. Fehérség villant át a sötéten, Guern mellkasán érezte a roppant súlyt, 24

Next

/
Thumbnails
Contents