Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: A vegacillin-akció pontos naplója

megtántorodott és az erdő sötét csíkja darabokra szakadt szeme előtt.

Vezérkari megbeszélés. Az invázió utáni 200. év.

Hurm: Fel kell tételeznünk, hogy a mayanok kijárnak az energiafüggönyön keresztül és módszeresen irtanak bennünket.

Luen: Ezt te sem gondolhatod komolyan. Látjuk őket, minden mozdulatukat figyeljük. Minden az orrunk előtt történik. Tudjuk, hogy egy primitív embertörzs, ismerjük a gondolkodásukat. Nem járhatnak ki. Mi sem tudunk bejutni. Tudjuk, hogy a rézbőrűek helyezték el valami módon a forrást a városukban, és ezen az egy helyen a másik kettőtől eltérő módszerrel táplálják a forrást, még mindig. A mayanoknak sem lehet fogalmuk, hogy hogyan. Ha mi sem tudjuk blokkolni, akkor ők hogyan tudnának ki-be járkálni rajta, mint egy résen keresztül, anélkül, hogy fel ne szaggatnák az ionfüggönyt? Nem, ez lehetetlen.

Hurm: Mindegy, ezt ne kutassuk tovább meg kell semmisíteni a mayan civilizációt, mert fennáll az a veszély, hogy évezredek során felnőnek hozzánk és veszélyeztetni fogják civilizációnkat. A vegacillin-akció addig nem tekinthető befejezett ténynek, amíg fel nem számoltuk a mayanokat. És különben is. Minden talpalatnyi területre szükség van. Nemsokára a kontinenseken befejezzük a gömbvárosok hálózatának teljes kiépítését. Két hét múlva már az erdők kiirtását is meg kell kezdenünk, mert kell a hely. Már régen el kellett volna kezdeni a végtelenen túli mezők kutatását, és mi még a mayanproblémánál tartunk.

Luen: Ezt én is pontosan olyan jól tudom, mint ti. De mit csináljunk, ha a vírussugarak sem hatolnak át a függönyön?

Hurm: Guern még mindig nem adott új kulcsot a felbontáshoz? Pedig kell lenni egy vezető vezérsugár- nak, amely működésbe lép, ha a megfelelő kulcsot megtaláljuk hozzá.

Luen: Guern nincs többé. A telep közelében találtak rá.

Hurm: Hányadik eset?

Luen: Pontosan a tizenkétezredik.

Hurm: És még mindig az a véleményetek, hogy nem a mayanok műve?

Luen: Nem. A mayanok nem tudnak átjönni az energiafüggöny. Ez biztos.

Hurm: Hát akkor kik?

Luen: Nem tudjuk.

Hurm: Biztos, hogy nem maradt meg a rézbőrűekből akár egy kisebb csoport fenn a hegyek között?

Luen: Biztos. Az ember biológiafrekvenciáját egyetlen pszicholokátor sem jelzi. Itt valami másról van szó.

Hurn: Mire gondoltok?

Luen: Nehéz ezt nekünk pontosan megfogalmazni. Van egy csoportom, akik az emberiség tízezred éves babonáival foglalkoznak. Ök előterjesztettek egy képtelen mesét.

Hurm: Halljam.

Luen: Értelmetlenség.

Hurm: Hallani akarom.

Luen: Valamikor szájról szájra jártak a legendák a kísértetekről, akik halott városokat védtek, visszajártak az időfalon túlról és megbosszúlták azokat, akik annak idején leölték őket és kipusztították a városokat.

Hurm: Ostobaság. Az emberek nem is tudnak az időfalról. Azon keresztül csak az általunk felfedezett energiával lehet előre, vagy hátra jutni. Luen a mayan- kérdés végleges megoldására holnapig elfogadható javaslatot kell tenned. Végeztem — mondja Hurm és kilép a terem falán. Beszáll saját kis gömbhéjába, és átrepül az óceán partjáig húzódó gömbváros felett.

Luen a vezérkari termébe kéreti Suest.

A művész, ahogy belép a terembe, rögtön Luenhe2 fordul.

— Miért kérettél?

— Azt mondják te vagy a legtehetségesebb a művészek közül. Mondják, te olyan dolgokat képes vagy megérezni, amit mi soha. Szükség van rád.

Elrepülünk a rézbőrűek telepéhez, és ott elmondasz nekem mindent, amit én nem látok. Hogy milyen érzéseket kelt benned a telep, és van-e valami olyan a környéken, ami kapcsolatban van azzal a szóval, hogy múlt, elmúlás. Ezt kell elmondanod nekem, érted?

— Mehetünk — mondja Sues és még akkor is az elhangzottakon gondolkodik, amikor leereszkednek a telep fűvel, mohával benőtt terére. Kilépnek gömbhéjukból és egymás mellett elindulnak az épületek között. A déli napfény tócsái megcsillannak a zöld növényi karok ölelte kupolák még szabadon hagyott felületén. A napelemek még egyre gyűjtik magukba az energiát. Az ajtók vakon merednek, mögöttük sötéten ásítanak az üres szobák. Egy-egy szélroham néha betör a házakba, jegyzetlapokat ragad fel a roskadozó asztalokról, és kavarogva szétteríti az épületek előtt. A távolban, mint néma óriások emelkednek a kék ég felé a hegycsúcsok hófödte koronái.

■— Mit érzel? — kérdezi Luen.

— Nem tudom, csak jó. Nagyon jó. Még soha nem volt ilyen jó sehol, mint itt.

— Ez értelmetlenség. Várj itt, bemegyek ebbe a házba — mondja Luen és eltűnik egy sötét ajtóban. Sues leül a fűbe, hátát nekitámasztja egy kőlapnak, arcát a nap felé fordítva, lehunyja szemét.

Luen lépései porfelhőket vernek odabent. Az íróasztalhoz lép, ujjaival megütögeti a spiroszkópot, tekintete végigsiklik a hajdani dolgozószobán, felszalad a lépcső megszakadozott fokain. Luen megkerüli az íróasztalt, tenyerét végighúzza a kiszálkásodott fenyőlapon, az ablakon bezúduló fénysugárban a táncoló, csillogó porszemeket figyeli, és ekkor a bizonyosság teljes tudatával hatol belé a gondolat, hogy őt is figyelik. Megperdül maga körül, aztán izgatottan kutatja végig a szoba zugait. Csend van. Rezzenés nélküli néma csend. Minden mozdulatlan. Csak a lépcső korhadt fája reccsen meg a melegben. És ekkor az ajtóban megjelenik két fehér szőrű hatalmas állat. Hátukon felborzolt sörény, az ajtón bevágó fény, szinte kékesen csillan meg a felgöndörödő szőrön.

Luen önkéntelenül az asztalhoz lép, mellkasa nekifeszül a fenyőfa érdes lapjának. A két kutya némán, hangtalanul megkerüli az íróasztalt.

Sues behunyt szemmel élvezi, ahogy a nap melege megtüzesíti bőrét. Hallja, hogy odabent valami felborul, aztán újra csend lesz. Megfordul ültében a ház felé, és egyszer megtörtént vele, csak nem pontosan így, de Valami megmagyarázhatatlan gondolat ver gyökeret benne. Hipnotizáltan mered az ajtóra, ahonnan két kutya lép ki. Meglátják a fűben ülő Suest. Ök is leülnek egymás mellé és fülüket hegyezve figyelik, ahogy Sues föláll. És most már Sues tudja, hogy miért a rémület. A valószínűtlenül tiszta levegő, a szél, a napfény, igen. Egészen biztos benne, hogy ez, ami most történik, már egyszer megtörtént vele, csak nem pontosan, így de megtörtént.

25