Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - JELENÜNK - Kiss Gyula: Városváróban Hevesen
lettek, éltek, fordultak meg „nagy emberek”. Heves megyénél Hatvan után Kál következik, az alfabetikus fölsorolás szerint: a nagyközség tehát ilyen kapcsolatokkal nem dicsekedhet. Pedig ha nem több, de egykét napos érintkezése — mint Koro- lovszky Miklós könyvéből tudjuk — Ady Endrének is volt Hevessel. Újságíró barátja, a későbbi nagysikerű író, Bíró Lajos ugyanis 1900 augusztus végén elhozta a költőt családja látogatására Hevesre. Bíró ugyan Bécsben született, de szülei ekkor már Hevesen éltek, s ő is itt gyere- keskedett. Érdeklődöm, sajnos, nemcsak a látogatás, de a Bíró család itteni tartózkodása nyomát is elborította a feledés futóhomokja. Lengyel Géza emlékezésében tovább megy, s föltételezi, hogy Ady Tovább című verse keletkezésében motívumként közrejátszhatott e látogatás élményanyaga. Bíró Lajoshoz — a sírig hű baráthoz — különös módon pályája későbbi szakaszában ugyancsak visszajártak a hevesi gyermekkor emlékei, s 1912-ben megjelent Kunszállási emberek című novelláskötetében ezeket az emlékeket írta meg. E kötetet egyébként az irodalmi értékelés úgy tartja számon ma is, hogy Bíró „novellaírói tehetsége legteljesebben e kötetében bontakozott ki.” (Szeretne itt e sorok írója engedélyt kérni arra, hogy azt a kunszállási embertípust is Bíró nyomán majd bemutathassa, a mairól e kis írásban lesz szó.) 2. Történelme folyamán — megfigyel- hetően — a lélekszám-növekedés a természetes szaporodás országos törvényszerűsége alapján történt. Ha sorscsapás pusztított, olykor betelepítéssel. A kolerajárvány idején például. Csak kiragadva a számtengerből: a község lakossága 1836-ban 4221; 1880-ban 6698, a századforduló első évében már csaknem 8000 fő! A tízes és húszas évek között — nyilván az I. világháború vérveszteségeinek betudhatóan — némileg lassul e növekedés, de 1930-ra már eléri, sőt, némileg meg is haladja a tízezer lelket. Üjabb tíz év alatt a tényleges emelkedés 481 fő, a II. világháború megpróbáltatásait kihordó újabb évtized mindössze 188 számnövekedést mutat. Ismét ugorjunk tíz évet. A 12,7 százalékos természetes szaporodásból — az elvándorlás következtében — a lakosság mindössze 7,2 százalékkal nő. Az országos jelenségnek megfelelően itt is megindul a rohamszerű menetelés az ipar felé. A fiatalok elvándorlása a természetes szaporodást is lefékezi, így történhetett meg, hogy az 1960-as népszámláláskor összeírt 11 588 fő 1969-re tízezer alá csökkent! Javulást — annak kell tekintenünk — Heves iparosodása hozott úgy, hogy a szomszéd községekből ide indult meg a bevándorlás, ahogy a statisztika igazolja: a központi belterületi népesség öt év alatt 468 fővel emelkedett. A lakosság 1975. januári összeírása 11 452 főt mutat föl. Csalóka játék ez persze a számokkal, a tájegységi központ (másfelé is így van) lélekszám-növekedés szinte pontosan annyi, mint a környező, fogyó falvak népességének csökkenése. A valaha zömmel agrárnépességből 1960-ban a lakosság 48,5 százaléka foglalkozott mezőgazdasággal. Ma már nem több számuk 20—35 százaléknál, jóllehet nem csekély gazdasági jelentőségű termelőszövetkezet és állami gazdaság is működik Hevesen. Grúz János könyvében mintegy 2500 főre teszi az eljárók számát. A helyi ipartelepítés teremtette munka- lehetőség, az akkor eljáróknak időközben bekövetkezett végleges elköltözése, nyugdíjba vonulása igen lecsökkentette e számot. Ma már nem több 7—800-nál a munkára eljárók, ingázók száma. Ezek is zömmel segédmunkások. Kiválasztott „speciális” munkahelyük sincs, ahová tömegesebben járnának —, reggelenként, hétfőnként szerteszélednek vonaton (az állomás 2 km-re van a nagyközségtől), autóbuszon, mint a szétfröccsenő zsír. S mert a városra válásra kacsingatva egyre több szó esik Hevesen a vonzáskörzetről, ezt máris létezőnek, „magukénak” érzik: írjuk ide: a vonzáskörzetből ingázó munkavállalók száma 5000, ebből 667 főt Hevesen tudnak foglalkoztatni, tudnának természetesen többet is, a nagyközség további iparosítása révén. A negyvenes években Heves 2384 lakóháza közül csak 600-nak volt kő- alap ja. Az országos helyzethez hasonlóan, az ötvenes évek második felétől itt is nagy iramban megindult az építkezés. Az 1945-ös 2410-zel szemben, 1964-ben már 3084 volt a lakások száma — ma 3138 —, közülük azonban még mindig igen sok az egyszobás: 1780! Az OTP célcsoportos beruházásból 134 lakást adtak át a IV. ötéves tervidőszak alatt. Sajnos — ismerik be — nem voltak figyelemmel a 3 vagy ennél több gyermekes családokra, s ezeknek is csak 2, vagy éppen 1,5 szobás lakás jutott. Lelassult az OTP-társasházakció üteme, a tervezett 60 lakásnak is csak 30 százaléka épült meg a tervidőszakban. Szívós harc folyik az infrastrukturális ellátottságért. Villany, járda jószerivel már mindenütt van. A belterületi úthálózatnak csaknem fele szilárd burkolatú. A lakások 43,5 százalékát kapcsolták be a vezetékes vízhálózatba, a szennyvízhálózatba azonban mindössze 14,3 százalékát. Itt előbbre lépni különösen nagy probléma: 25 millió forint kellene hozzá, s így gyakorlatilag csak társulat formájában lenne megvalósítható. („Lesz is” — mondják.) A szemétszállításnál is gyönge még a bekapcsolt lakások arányszáma: 20,9 százalék. A századfordulót megelőzően Heves község 17 ezer holdas határából 11 ezer hold nagybirtok volt. Míg 1859-ben 6—700 fő zsellért számlált a község, addig a kilencszázas évek elején már 1932-re nőtt a mezőgazdasági munkások és cselédek száma ... E sorok írójának valamikor nagy olvasmány- és recenzióírásos élménye volt Wass Albert 1943-ban megjelent könyve, A kastély árnyékában. Az író itt arról adott számot, az eladósodott erdélyi arisztokrácia és középnemesség kezéből hogyan csúsztak át földbirtokok és kastélyok az új román szerzők kezébe. A történelem azonban e kérdésre adott válasza után nem pontot, hanem vesszőt tett csupán, a pontot évtizedek múlva tette a mondat végére. E pontot, e pontok egyikét láttam most, az akarat hangsúlyával erősen lenyomva, Hevesen. Se szeri, se száma a ma már nagyon is gyakorlati célokat szolgáló udvarházaknak, kastélyoknak. Kísérőm figyelmeztet: ahol terebélyes fenyő- vagy egyéb fát látok, az földbirtokosi, -bérlői lak volt valaha. A ma az egyén gazdasági erőivel hivalkodó „paloták” mellett e fák felkiáltójelei mementók. Műemlék jellegű kastélyok a Reme- nyik, Radics, Dobóczky-kúria. (Műemlék csak egy van, a XIII. és XV. században épült, majd 1718. és 1771— ben újjáépült katolikus templom.) Nem műemlék jellegű építmények az Ujfalussy-, Hellebronth-, Semjén-fé- le kastély. Talán tovább is sorolnák, de minek? Gazda akadt nyomban a kastélyokra, mivel a háború megkímélte őket, a lakosság sem bonthatta szét, mivel 45 tavaszáig kitelepítették. Szakmunkásképző-intézetet, Á. G.-irodát, tbc-kórházat, szo21