Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre IX.
Megyénk irodalmi kistükre IX Eddigi áttekintésünkben — a XVIII. század utolsó harmadának egri irodalmi vonatkozásait vázolva — már szó esett arról a két konzervatív szemléletű íróegyéniségről, akikről a továbbiakban még tüzetesebben is szólni kívánunk. Alexovics Vazulról Verseghy Ferenc egri kapcsolatainak felvázolásakor szóltunk, Szaicz Leó nevét és munkásságát pedig a Dayka Gábort bemutató fejezetben említettük. A részletezőbb bemutatást több dolog is indokolja. Az első nyilvánvalóan az, hogy irodalomtörténetírásunk is — megfelelő kritikai megjegyzések kíséretében — a felvilágosodás irodalmának fejlődésvonalában betöltött szerepük és irodalmi szereplésük szerint illeszti mindkettőjüket a kor irodalomtörténeti képébe. Vázlatunk esetében — a fentieken túl — indokolja a bemutatást az is, hogy mindkettő a magyar felvilágosodás olyan képviselőinek életében játszott dicstelen szerepet, akik sok szállal kötődtek városunkhoz, a város XVIII. századi szellemi életéhez (Verseghy, Dayka). A bemutatás harmadik indoka lehet aztán a tényleges írói teljesítmény, a magyar irodalomtörténet folyamatában betöltött szerep. ALEXOVICS VAZUL 1. Alexovics Vazul a magyar felvilágosodás korának egyik legszélsőségesebben konzervatív egyénisége volt. 1742-ben született Egerben, szülei görögkeleti vallású szerbek voltak, annak a XVIII. századi jómódú egri szerb polgárságnak képviselői, amelyhez a Vitkovics-fa- mília is tartozott. Alexovics korán elhagyta szülei vallását, katolikussá lett s nem kis ívű egyházi pályáját kon- vertitaként futotta be. Alsóbb fokú tanulmányait Pápán és Nagyváradon végezte, majd 1765 júliusában belépett a pálos rendbe s a bölcseleti és teológiai stúdiumokat már szerzetesként végezte Pápán, illetve Pécsett. Pappá szentelése után a rend tanára lett, Pécsett és Nagyszombatban tanított filozófiát és teológiát. Később pesti hitszónok lett s ilyen minőségben vált felvilágosodás kori irodalmunk népszerűtlen alakjává. Az 1780-as évek derekán történt mindez, amikor a dominikánus kolostor templomában vasárnaponként Ver- seghyvel kellett megosztania a szószéket: egyik héten Verseghy, a másikon Alexovics prédikált a vasárnapi szertartásra egybegyűlt pestiek előtt. Verseghy, a felvilágosodás eszméivel rokonszenvező, azokat egyházi beszédeibe is beépítő pap nagy népszerűségnek örvendett, beszédei idején a templom zsúfolásig telt, hallgatósága soraiban a budai és pesti polgárság tagjai mellett ott voltak a vidéki hívek, sőt a kortársak szerint még külföldiek is részt vettek a szertartáson. A siker titka Verseghy „ékes magyar nyelve”, beszédeinek formai precizitása s nem utolsósorban azok felvilágosult tartalma volt. Szükségszerűen történt, hogy a jozefinizmus évtizedének derekán — ezzel a szónoki magatartással és felvilágosult gondolkodással szemben — a konzervatív, ortodox-katolikus szemléletű Alexovics jóval kevesebb szónoki sikert aratott. Hiú és — a ma rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint — nem kis mértékben intrikus természetű ember lévén, kereste is a módját, hogy ellenfelének árthasson, szónoki karrierjét derékba törje. 1786- ban, amikor elterjedt a hír, hogy a pesti plébániatemplom hitszónokává Verseghyt akarják kinevezni, Alexovics valóságos hadjáratot szervezett társaival Verseghy ellen. Nem is eredménytelenül: az ifjú ellenfél távozni kényszerült Pestről s később a prímási hivatal ki is mondja, hogy Verseghyt a tanári és egyházi teendők ellátására egyaránt alkalmatlannak tartja és ezért elrendeli nyugdíjazását. Alexovics offenzívája tehát „eredményes” volt. Jellemző azonban, hogy még ezt sem érezte megfelelő elégtételnek, később — már II. József halála után, a Lipót császár trónra lépését követő hónapokban — Alexovics újra támadja Verseghyt, mégpedig annak híres Millot- fordítása ürügyén, amely a voltaire-iánus szemlélet vállalását jelentette — lévén, hogy az ebben megnyilvánuló történetszemlélet teljességgel mellőzi a teológia szempontjait, de még a transzcendenciát, a természetfölöttit is. Ekkoriban állítja össze leghírhedtebb felvilágosodásellenes művének anyagát s szerkeszti össze magát a könyvet is A könyvek szabados olvasásáról (Pest, 1792.) címmel, amelyben a francia felvilágosítók (Bayle, Voltaire, Rousseau) mellett a magyarok közül kizárólag Verseghyt támadja. Igaz, könyvében nem írja le ellenfele nevét, ám vádaskodásait oly nyílt célzatossággal fogalmazza meg, hogy a kortárs olvasó azonnal Verseghyre ismerhetett. A küzdelem — az előzőekhez képest — most inkább elvi síkon zajlik. Alexovics Verseghy aufklarizmusát, ennek kapcsán egyházellenes kitételeit kívánja a nyilvánosság elé vinni, s ezzel — az egyházi hatóságok előtt már amúgy is jegyes Verseghyt — feletteseinél még inkább elmarasztalni. Módszerére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Verseghy életrajzírója, a felszabadulás előtti irodalomtörténetírás egyik legkonzervatívebb szemléletű képviselője, Császár Elemér is így marasztalja el Alexovics módszerét: „Ha azt akarta volna bizonyítani, hogy az értekezések ellentmondanak a bibliának, megtámadják az egyház dogmáit, igaza lett volna, s érte gáncs nem érhetné. De őelőtte ez mellékesebb, a fő ellenfelének tökéletes tönkretétele, jellemét, személyét egyaránt nem kíméli, s minden igyekezete Verseghyt elvetemült embernek feltüntetni. Nem tudományos célt tűzött maga elé, ezért nem az igazság fegyverével harcolt, hanem személyeskedéssel, és így az elfogulatlan bíráló szemében elveszti a csatát. Hiába hirdeti, hogy Verseghy elvetemült nézeteit más íróból fordította, bár igaza van, még azért nem hisszük el, amit ebből következtetni akar, hogy ellenfele gonosz pap, romlott szívű, istentelen, feslett életű ember. Volfaire-hez, Rousseau-hoz hasonlítja őt erkölcsi tekintetben, de a francia fölvilágosodásnak ezen bajnokait sem úgy tünteti föl, amilyenek valójában voltak, embereknek, rossz tulajdonságaikkal, erkölcsi fogyatkozásaikkal és kiválóságukkal együtt, nem, hanem erkölcsi szörnyetegeknek festi őket... összegyűjti nemcsak életükből, hanem főként ellenségeiknek irataiból mindazt, amit a durva gyűlölség reájuk fogott, ezekből alkot képet róluk, s ehhez a képhez hasonlítja Verseghyt.” Kommentár a fenti sorokhoz aligha kell, kivált, ha idézzük még — ugyancsak Császár Elemér könyvéből — az alábbi mondatot is: Alexovics „mindezt teljesen névtelenül teszi, sőt hogy az olvasót még jobban félrevezesse, saját egyházi beszédéből idéz, mintha [ő] egészen más író volna...” (NB.: Alexovics könyve címlapjára nem 53