Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: Kossuth nemzetelmélete
akár vegyes népcsoport él; magasztos fogalom az, mely annak a népcsoportnak közös célt, közös érdeket, közös erkölcsi jelleget ad.” Ha Kossuth hazafogalmát a kortársakéval vetjük egybe, nagyjából hasonló felfogással találkozunk. Mocsáry Lajos pl. ezt mondja a hazáról: „Haza azon földterület a rajta élő lakosokkal együtt, melyet az ember kebelébe felkarol, melynek érdekeit magáévá teszi s mely meghatározza politikai állapotát.” Következetesen zárkózott el azonban Kossuth attól, hogy a nyelvet a nemzet ismérvének fogadja el. „ ... A nyelv egysége még nem képezi, s a nyelv különbsége nem akadályozza a nemzeti egységet” — írja. Külön kommentár nélkül is világos, hogy nyelv kirekesztése abból az alaptényből következett, hogy Kossuth a politikai nemzet gondolatának elfogadása óta a nemzetet politikai közösségnek tekintette. Jóllehet a nemzet és nemzetiség fogalmainak használata tekintetében Kossuthnál kevés következetességet találni, megvolt benne az igény, hogy a két minőséget elhatárolja egymástól. „ ... Nemzetiség — írta — egy dolog, nemzet egy másik dolog”. Míg a nemzetet — mint erre már fentebb is történt utalás — „egyenesen történelmi produktum”-nak tekintette, addig a nemzetiséget „természeti minőség”-nek, „ethnográphiai véletlen”-nek nevezte. Nemzetiségen az egyazon nyelvhez tartozók ösz- szességét értette, akiket többnyire nem a terület, hanem a nyelv közössége kapcsol egybe, s akik szétszórtságuk, vagy egyéb okok folytán önálló államot nem alkothatván, más állam politikai közösségébe tartoznak. A nemzetiség tehát Kossuth felfogásában az államtalan, etnikai —nyelvi közösséggel volt azonos. Bizonyos esetekben a nemzetiséggel rokon értelemben használta a faj és a nép fogalmát is. Herman Ottóval folytatott levelezésének tanúsága szerint, az 1870-es évek végétől élénken foglalkoztatja az egyes nemzetek megszűnésének kérdése. E levelezés során Herman Ottó annak a véleményének adott kifejezést, hogy az emberiség „irtva vegyül és folyamatosan másnemű, új egységeket” hoz létre. Ha ezzel a felfogással nem tudott is mindenben egyetérteni, elismerte, hogy egyes nemzetek beolvadásáról mégis lehet beszélni. Ezt azonban csak abban az esetben tartotta lehetségesnek, ha az ún. „faji önérzet” elhal. A nemzethalált más esetben kizártnak tartotta. „Nincs az az erőszak, nincs az a kombinált ármány, nincs az a környezet a világon — írta —, mely a nép ezernyi ezreit nemzetiségéből ki bírja vetkőz- tetni, ha a nép faji önérzetének nem mondom magasabb öntudatával, hanem csak állati ösztönével is bír.” „Faji önérzetben az „ősi nyelvhez, ősi nemzeti jelleghez ragaszkodásnak megszokottságát, ösztönszerűségét” értette. Azt azonban, hogy a Herman Ottó által feltételezett „irtva vegyülés” új nemzeti egységek kialakulásához vezessen, tagadta. Példaként arra utalt, hogy a „creol, a mulatt, a mestiz stb. vérkeverék, de nem új nemzeti egység.” Különösen is lehetetlennek tartotta, hogy Európában új, sohasem volt nemzeti egységek jöhessenek létre. Azt ellenben, hogy egyes nemzetté lett népek ismét nemzetiségekké süllyedjenek, mások pedig ebből az állapotból nemzetté emelkedjenek, lehetségesnek ítélte. IV. Mit értett hát Kossuth a nemzet fogalmán? Kossuth a nemzetet mindenekelőtt politikai közösségnek, s mint ilyet, azt a közösségi szerveződés magas fokán álló egységnek tekintette. Nem ismerjük pontosan, hogy az emberi együttélésnek milyen formáit különböztette meg, sem azt, hogy ezeket miként rangsorolta. Mindenesetre használta: a család, a törzs, a faj, a nép, a nemzetiség, emberiség stb. fogalmait. A nemzetet — valószínűleg kora európai viszonyaiból kiindulva — a család és az emberiség között helyezte el. A nemzet — írta — „á világrend örök törvénye által, a társas életnek a család és az emberiség közé iktatott szervezete”. Nemzetszemléletének alapja — mint láttuk — a sajátos, magyarországi képződményként kialakult politikai nemzet volt. Ezt azonban ő egyetemes érvényű eszmeként fogta fel, s végül annak kimondásáig jutott el, hogy a nemzet politikai tény, s ahol csak nemzetek vannak, azok politikai közösségként léteznek mindenütt a világon. A nemzetet azonban nem egyszerű, hanem történetileg kialakult politikai közösségnek fogta fel. Míg az alap, ti. a politikai nemzet sajátosan magyar termék volt nemzetelméletében, addig az ismérvek — ti. 1. az állam, 2. a haza és 3. a nemzeti jelleg, vagy kollektív egyéniség — az egykorú Európa fogalomtárából kerültek nemzetelméletébe. Abból következően, hogy a nemzetet politikai közösségként szemlélte, a nyelvet kirekesztette az ismérvek sorából, bár elismerte, hogy a „nyelvegység kétségkívül erősítheti az összetartás érzetét”, de annak hiánya nem akadálya annak, hogy nemzeti egység jöhessen létre. A nemzetet mint „olyat” igen régi, ősidők óta létező, s egyes jelek szerint, örök történeti kategóriának fogta fel, bár azt, hogy egyes nemzetek megszűnhessenek, lehetségesnek tartotta. A nemzetről szólva rámutatott, hogy mint történeti jelenség, a nemzet is alá van vetve a változás törvényének. Ismerte a „történeti kényszerűség” fogalmát, s vallotta, hogy a társadalom fejlődése meghatározott úton és irányban halad, és az így ható és fellépő törvények és törvényszerűségek befolyása alól egy nemzet sem vonhatja ki magát. „Vagy meg kell neki hódolnia, vagy else- pertetik általa. S a létért küzdelem nagy versenyében mindig azon nemzeté az előny, mely a kor irányával magát legjobban azonosítja”. Élesen határolta el végül a nemzettől a nemzetiség fogalmát. Míg a nemzetnek teljes szabadságát ismerte el arra, hogy irányítsa sorsát, addig a nemzetiséget az állammal, pontosabban az államalkotó nemzettel való megegyezésre utalta, de ezen az alapon — a kiválás jogától eltekintve — a nemzetiségi lét védelmét szolgáló jogok hosszú sorát ismerte el. Kávássy Sándor 52
