Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: Kossuth nemzetelmélete
enélkül is világos, hogy a nemzetet, tehát a társadalmi szervezetet az emberrel, tehát az élő szervezettel vette hasonlónak. Az ősidőkben fogant eszme, melyet a legáltalánosabban Menenius Agrippa nevével szoktuk fémjelezni, így nemcsak utat talált Kossuth nemzetszemléletéhez, hanem abban a fentiek szerint nem is lebecsülendő, sőt fontos helyet vívott ki magának. A fentiekből egyszersmind az is kézenfekvő, hogy Kossuth a saját korában megfigyelhető nemzetté válásban korántsem valami sohasem volt keret felé vezető fejlődést látott, hanem azt „megifjulás”-ként, „újjászüle- tés”-ként értelmezte, s azt, amit ma marxista terminológiával polgári nemzetté válásnak nevezünk, nemzeti egységmozgalomnak fogta fel. Öreg kori írásában a Hegel-féle triadra emlékeztető megállapítását találni, melyben — mintegy összegezve —- a nemzetek születésére vonatkozó nézeteit, annak a véleményének ad kifejezést, hogy az egyszer már nemzeti létre jutott népek, negatív kihatású körülmények, pl. az önálló állami lét elvesztése esetén, néppé süllyedhetnek, majd kedvező fordulat nyomán ismét nemzetté emelkednek. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy Kossuth éles szeme a nemzetek egységben való újjászületésének két fontos mozzanatát is meglátta. Világosan ismerte fel, hogy a nemzeti egység szükségszerű követelménye a feudális széttagoltság felszámolása és a területi egység megteremtése. De az sem maradt előtte rejtetten, hogy a korszerű nemzetegység kialakításának egyik döntő tényezőjét a tőkés termelésben kell felismerni. 1842-ben írja, hogy a német vámszövetség néhány év alatt is többet tett a németség egységéért, mint a fejedelmek szövetsége (Deutscher Bund) negyedszázados működése során. Egyszersmind azt is megállapította, hogy amelyik tartomány a vámszövetség tagja lesz, az „előbb vagy utóbb németté lesz”. Torzítanánk persze nézetét, ha elhallgatnánk, hogy idealista lévén, s a történeti fejlődés elsőrendű mozgatórugóit az eszmékben vélve felismerni, a német vámszövetség egységteremtő szerepét is alapvetően arra vezette vissza, hogy a „szétdarabolt német nemzeten a nemzetegység szelleme leng”. Visszakanyarodva ezután Kossuth ifjúkori munkájához, azzal a nézetével, hogy a nemzetek léte az ősidőkbe nyúlik vissza, Kossuth az 1820-as évek végén sem és később sem nem állt egyedül. Meggyőzően tanúskodhat pl., hogy Mocsáry Lajos, a nemzeti kérdés kiváló ismerője, 1858-ban megjelent művében a világ legtermészetesebb hangján nevezi a rómaiakat is nemzetnek. Még mindig e korai dolgozatánál időzve, azt olvasva, a nemzetek valamiféle tipológiájának nyomait ismerhetjük fel, hiszen „nomadus”, „miveit”, vagy „pallérozott”, „független”, és „uralkodó” nemzetekről ír. Ennél talán figyelemre méltóbb, hogy a munkában a nemzeti karakter és a „nemzeti lélek” is szóba kerül. Az utóbbi, ti. a „nemzeti lélek” egyértelműen Herder és a német romantika hatására látszik utalni, míg az előbbi, ti. a nemzeti karakter felemlítése tetszés szerint vezethető vissza akár Herderre, vagy a francia felvilágosodásra. Az „éhség-mentő intézetekről” feltehetően 1828-ban írt értekezésében a „földművelői kar”-ról mint a nemzetek fizikai erejének alapjáról, a „magyar földművelő nép”-ről mint a nemzet nagy többségét kitevő tömegről, a nemzet „massá”-járól emlékezik meg. Némi nagyralá- tással tehát az látszik levonhatónak, hogy Kossuth szelleme ekkorra már átlépi a maga Rubiconját, elvégzi azt, amit a történet csak 1848-ban: befogadja a népet az alkotmány sáncai közé, a nemzet számára nem csupán a nemesség többé. Hivatalos megnyilatkozásaiban persze egyelőre még a rendi nemzetszemlélethez tartja magát. Világosan tűnik ez ki abból a beszédből, amelyet 1831. január 24-én Sátoraljaújhelyen, Zemplén megye közgyűlésén mond, s amelyet mint első nyilvános politikai szereplését szokás számon tartani. A beszéd első felületes olvasása is meggyőzhet, hogy aszerint a nemzet a nemességgel azonos, ami pedig azon felül vagyon, az „adózó nép” fogalmában foglaltatik össze. „A magyar főrendek 1833-ban” címen tervezett művének bevezetője azonban már az új eszmék diadaláról, nemzetszemléletének átalakulásáról tesz bizonyságot. A feltehetően 1833 februárjában, illetve márciusában kelt, a felvilágosodás és liberalizmus eszmevilágát, valamint a hazai baloldal nézeteit tükröző élőbeszéd mint anakronizmus ellen emeli fel szavát az ellen, hogy az alkotmány a „10 milliónyi nép közül csak hatszázezret nevez nemzetnek, ... törvényei a népet ,misera plebs contribuens’- nek szólítják”, s olyan viszonyokért száll síkra, amelyek közt a magyar paraszt is „tagja a nemzetnek, s a Szent Koronának”. Az eddigieket összegezve tehát, abban állapodhatunk meg, hogy a nemzeteket Kossuth az emberi együttélés igen régi, évezredek óta létező kereteinek tartotta, az emberi történet több nemzetalkotó korszakát különböztette meg, s mint arról az 1840-es években írt cikkei tanúskodnak, azt is világosan ismerte fel, hogy a kor, amelyben él, nemzetformáló kora Európának, ezt azonban mint az európai nemzetek újjászületését, megifjodá- sát értelmezte. Nemzeten kezdetben — feltehetően — Werbőczy tanításának megfelelően csak a nemességet értette. Később tanulmányai és valószínűleg más körülmények hatására, a kor haladó eszméit elfogadva, fokozatosan eltávolodott ettől a szemlélettől, s a nemzet fogalmába a feudális alkotmány sáncain kívül álló népet is belevonta. Mindez persze a legkevésbé sem volt elszigetelt fejlemény; szerves része, minőségi mutatója annak a fejlődésnek, amit a liberális reformerré váló Kossuth szelleme az 1820-as és 30-as évek fordulójától tesz meg, s amit azok a tanulmányok tetőznek be, amiket 1837 májusa és 1840 tavasza között eltöltött fogsága idején a budai kaszárnya börtönében folytatott, „önmagára és könyveire hagyva — írja Kosáry Domokos —, itt, a budai kaszárnya cellájában gondolta végig azokat a kérdéseket, melyekkel utóbb a Pesti Hírlap hasábjain találkozunk”. Itt ismerkedik meg Adam Smith és a gazdasági liberalizmus tanaival, a merkantil gazdaságpolitikát elvető szabadkereskedelem elveivel, továbbá azokkal az eszmékkel, amelyek nemzetszemléletének átalakulását is teljessé, véglegessé teszik. Azok a gondolatok, megjegyzések és utalások, amelyekre a fogságából szabadult Kossuth iratait olvasva találhatunk, nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy amikor a nemzetek megújulásáról, megfiatalodásáról beszél, ezen végeredményben a polgári nemzetek kialakulását érti. Nem tekinthetjük ui. a véletlen művének, hogy amikor kora viszonyairól ír, a legnagyobb nyomatékkai húzza alá, hogy Európa népei „a XIX. század kellékeinek értelmében” kívánnak nemzetté lenni, amiképp afelett sem hunyhatunk szemet, mulaszthatatlan kötelességének érzi hangsúlyozni: az „ép, egészséges nemzeti test előteremtéséhez az úrbéri viszonyok gyűlölségnemző vá- lasztófala”-inak lerontásán, a „szabad föld” megteremtésén, tehát az addig jogtalan népnek a polgári szabadságban való részeltetésén át vezet az út. Az 1840-es években persze korántsem csak az jelenti 49