Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: Kossuth nemzetelmélete

a haladó, korszerű nemzetszemléletet, hogy valaki a nemzeten már nemcsak a kiváltságosokat érti, hanem a polgári jogegyenlőség alapján állva, most már az eddig kívül rekesztett népre is gondol. A korabeli Európában a nemzet lényegéből, mibenlétéről, ismérveiről elméletek forognak közkézen, úgyhogy valójában nemzetelméletekről beszélhetünk. Az egyik a francia felvilágosítók alapján a nemzetet az állampolgárok mechanikusan vett összességével azonosítja, a másik a német romantika bölcseleti alapvetője, Herder műveiből meríti érveit, s a népi élekben, történeti tényezőkben keresi a nemzet lényegét, magát a nemzetet pedig etnikai-nyelvi közösségnek tekinti. 1790—91. óta nálunk is formálódóban van egyfajta szemlélet, mely különböző forrásokból táplálkozva, a nemzetet alapvetően politikai közösségként kívánja felfogni.

Kossuth reformkori írásait faggatva, sajnos, keveset tudhatunk meg arról, milyen közelebbi, pontosabb képe él elméjében a nemzetnek, hogy kinek, minek alapján határozta meg a nemzet fogalmát. Ifjúkori, egyetemes történelmi munkájával foglalkozva láttuk, hogy egyes nyomokból Herder hatására lehet következtetni. 1841-ben arról ír, hogy a nemzeti egység és a politikai egység egymás tőszomszédságában foglalnak helyet. Bár a két minőséget egymáshoz közel fekvőnek ítéli, a jelek szerint még távol van attól, hogy a kettőt azonosítva, egynek vegye. Ez lehet Herder hatása, de lehet más is. Az az 1846-ból származó megállapítása viszont, miszerint „a nyelvben, nemzeti szokásokban, nemzeti ízlésben, nemzeti művek méltánylásában, szóval a társas élet összes viszonyában rejlik összesen a nemzetiség”, már hamisítatlan herderi hatásokról árulkodik. Így, bár bizonytalanul, amellett foglalhatunk állást, hogy kezdetben a nemzetet, mint közösséget, Herder eszméi alapján vélte meghatározhatónak.

Amennyiben helytáll feltevésünk, úgy mint háromszázhatvan fokos fordulatot értékelhetjük azt a nyilatkozatot, amit az utolsó rendi országgyűlés 1847. december 11-én tartott kerületi ülésén elhangzott felszólalásában tesz. Mint zavaros és káros felfogással számol le és fordul szembe azzal a Herder tanításaira visszavezethető nézettel, mely a nemzetet a nyelvvel veszi „homogeneumnak”, illetve „synonimumnak”, s arra hivatkozva, hogy polgári államokban nemzeten „sokkal több értetik, mint csupán az, hogy valaki mily nyelvet beszél”, kijelenti, hogy a magyar Szent Korona alatt más nemzetet, mint a magyart, elismerni nem fog. „... Ezennel kijelentem — hangzanak szavai —, hogy én soha de soha, a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”

Meglepő, alapjában mégis teljesen természetes, a dolgok rendjéből logikusan következő fordulat. Mert miről is van tulajdonképpen szó? A legegyszerűbben kifejezve arról: miután világos, hogy a magyar nemesség az ún. történeti Magyarország területén kívánja berendezni a maga nemzeti piacát, s így a magyar nacionalizmus központi célja sem lehet más, mint a történeti magyar állam egységének megóvása, a tűzzel játszik, vétkesen könnyelmű, egyszersmind következetlen az a magyar nacionalista, aki megengedi azt a luxust, hogy olyan eszméket kövessen, vagy akárcsak kacérkodjék is, amelyek így, vagy úgy épp ezt az egységet kérdőjelezhetik. Más kérdés persze, hogy a konstrukció alapjaiban volt hibás, hogy az elhatározás az ország etnikai viszonyaival szembesítve szubjektivista-voluntarista, de — akár tetszik, akár nem — a magyar nacionalizmusnak ez volt a logikája. így, ha csodálkozhatunk valamin, egyedül csak az lehet, hogy Kossuthnál, aki tudatos, egyben nagy formátumú képviselője volt a magyar nacionalizmusnak, miért ilyen későn következett be a fordulat. Ezt ismerve viszont cseppet sem csodálkozunk, hogy a nemzet és a nyelv „homogeneum”, illetve „synonimum”ként történő kezelése Kossuth érvelése szerint azért „zavaros”, bajkeverő eszme, mert annak következtében „a magyar korona alatt levő birodalom népei közt” a „külön nemzetiségek eszméje állíttatott fel.”

Kossuth idézett nyilatkozata azonban korántsem pusztán a fordulat ténye miatt érdekes, hanem azért is, mert — ismereteink szerint — műveiben ez az első forráshely, ahol a politikai nemzet mellett tesz hitet.

A politikai nemzet — mint a fentiekben már utaltunk rá — az 1790-et követő évtizedek magyar politikaiszellemi életének, illetve a magyar nacionalizmusnak volt sajátos terméke, amely a nemzetet politikai közösségnek tekintve és az állampolgárok összességével azonosítva, a politika és az ideológia síkján a történeti Magyarország egységét volt hivatva szolgálni. Első elvi megfogalmazása 1790—91-ből ered. Amikor a szerb nemesek és polgárok azzal a követeléssel léptek fel, hogy a szerb népet önálló nationak ismerjék el és számukra külön területet hasítsanak ki, a magyar rendek ezt a kívánságot úgy utasították vissza, hogy kijelentették: Mind a szerbeket, mind pedig azokat a népeket, amelyek „Magyarországot és a kapcsolt részeket lakják, magyaroknak, a közös haza fiainak nyilvánít”-ják. Ez a felfogás később sem hunyt ki. Amikor az 1825—-27. évi országgyűlésen ismét szóba jött a nemzetfogalom kérdése, már határozott nemzetszemlélet formájában került elő, s elvi alapját jelentette a rendek azon állásfoglalásának, hogy Magyarországon csak egy natio van, a magyar. Ettől kezdve, elsősorban a magyar nacionalizmus kibontakozása és térhódítása nyomán, egyre mélyebben hatotta át a magyar politikai világot. Valóságos doktrínája, számtalanszor idézett hivatkozási pontja lett a magyar nemzetiségi politikának. Klasszikus megfogalmazáshoz végül a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott 1868. évi XLIV. törvény bevezetőjében jutott, melynek szavai így hangzanak: „Magyarország összes honpolgárai... politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.”

Kossuth nemzetszemlélete ezután, ti. 1847. után, a politikai nemzet alapzatán fejlődik. Emigrációs iratainak tanúsága szerint az elfogadott, s eredetileg csak Magyar- ország testére szabott eszmét vaskövetkezetességgel fejleszti tovább, míg végül eljut annak kimondásáig, hogy minden nemzet csak politikai tényként, politikai közösségként létezik. „Ugyanazon egy nemzetiség — írja 1858- ban — lehet több nemzet, s egy nemzeten belül sok nemzetiség.” „Igen sok nemzet van a világon, melynek tagjai különféle nemzetiségekhez tartoznak, sőt alig van állam, melynek minden lakosa ugyanazon egy nemzetiséghez tartoznék.” Majd 1867-ben így ismétli a gondolatot: „Egy létező nemzetnek politikai egységét a faj-, nyelv-, valláskülönbségek nem teszik lehetetlenné. Legvilágosabb példa erre a politikai organizáció két ellentétes véglete: az orosz birodalom és a republikánus Észak-Amerika.” Mi sem természetesebb ezután, mint az általánosító végkövetkeztetés: a „nemzet különböző nemzetiségekből állhat s áll is mindenütt”.

Nincs különösebb nagyralátásra szükség, hogy Kossuthban a politikai nemzet Eötvös és Deák mellett legkövetkezetesebb képviselőjét ismerjük fel.

50