Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: Kossuth nemzetelmélete

Kossuth nemzetelmélete

I.

Kossuthnak, mint művelt államférfinak és politikusnak, természetesen pontos fogalmai, határozott, világos, egyszersmind korszerű nézetei voltak a nemzet mibenlétéről, melyek szervesen illeszkedtek abba a képbe, amely az emberi nemről, a népekről, a társadalomról és a társadalmi intézményekről alakult ki hatalmas elméjében.

Gúnyos fintora azonban a múltnak, hogy bár újkori, tehát viszonylag fiatal képződményekről van szó, ezek sem ismerhetők meg könnyebben, kevesebb fáradsággal, mintha a középkor, vagy a koraközépkor valamely kiválóságának eszméit, vagy gondolatrendszerét akarnánk bemutatni. A kutatónak nehéz terepen kell előrehaladnia, úgyszólván „archeológiái” leletekkel van dolga; halvány és töredékes lenyomatokból, elejtett szavakból, utalásokból, megjegyzésekből, különféle fejtegetésekből és eszmefuttatásokból filológiai detektív munkával kell kihámoznia, összeszemelgetnie, majd összeraknia az egyes részeket és elemeket, hasonlóan gyötrelmes és küzdelmes utat járva be, mintha néhány feljegyzés és vázlat birtokában eredne nyomába annak a műnek, amely a maga igazi mivoltában, igazi teljességében csak az alkotó tudatában létezett.

Nekivágva a feladatnak, a legegyszerűbbnek és legkézenfekvőbbnek az látszik, ha a kezdeteket illetően abból a feltevésből indulunk ki, hogy a család, a társadalmi környezet és az iskola a rendi nemzetfogalmat és az ennek megfelelő rendi nemzetszemléletet helyezte elméjébe. A viszonyok és annak a még meglehetősen töretlen hatalomnak ismeretében, amit a feudális gondolkodás és ideológia élvezett a XIX. század eleji Magyarországon, ez a feltevés nemcsak teljesen helyesnek, ésszerűnek és megalapozottnak, hanem egyenesen szükségszerűnek is látszik, habár nem utasíthatjuk el és nem zárhatjuk ki, hogy az ifjú Kossuth tanulmányai és olvasmányai révén esetleg már igen korán más nemzetfogalmakkal is megismerkedhetett és a nemzet más fajta szemléletéről is tudomást szerezhetett, hiszen a XVIII. század végétől az elit már ismerte Herder eszméit, a francia felvilágosítók polgári nemzetfogalmát, s ezeket, különösen Herder felfogását, egyre mélyülő meggyőződéssel tette magáévá.

Ha ezek után a feltevések világából az ellenőrizhető tények terére lépünk, kérdésünk szempontjából sem elhanyagolható, hogy a fiatal, mindössze 24 éves Kossuth 1826-ban a francia forradalom történetét tanulmányozza, s mint arról feljegyzései tesznek hitelt érdemlő tanúságot, nemcsak az eseményeket, a forradalom menetét ismeri meg, hanem egy haladó nemzetszemlélettel, vagy legalábbis annak egyes elemeivel is ismeretségbe kerül. Megragadja és feljegyzésre méltónak ítéli, hogy a harmadik rend 1788-ban alkotmányért és valódi szabadságért harcol, valamint azt követeli, hogy a nemzetet a maga jussaiba helyezzék vissza, mint ahogy az sem kerülheti el figyelmünket, hogy Rabaut Almanachjából szó szerinti idézetben a következőket tartja érdemesnek kimásolni: „Paris dugva van Franciaország minden részeiből való polgárokkal, s ezen különböző characterek ösz- vejolyásából egy nemzeti character ered.”

Nehéz persze eldönteni, vajon tanulmányai során mit tesz magáévá, mi válik meggyőződésévé. A jelek ar48

ra látszanak utalni, hogy ezek az olvasmányok mély benyomást tettek rá, fogékonnyá tették az új eszmék iránt, egyértelműen a jövő számára készítették elő a talajt.

Lényegesen hosszabb sorát találhatjuk — Kossuth alakuló-formálódó nemzetszemléletét vizsgálva — a tanulmányozandó gondolatoknak, ha azt a feltehetően 1825 és 1827 között kelt egyetemes történelmi munkáját vesz- szük elő, amely — sajnos — csak töredékeiben maradt ránk. Már az elején feltűnhet, hogy a „nemzetek első plántálásá”-ról beszél, s ezt az özönvíz utáni időkre teszi. Első látásra világos lehet, hogy itt olyan gondolattal állunk szemben, amely gyökereit tekintve, az Ótestamentumra, Mózes első könyvére megy vissza. Amellett az a felfogás, hogy a nemzetek igen régi, úgyszólván az ősidőktől létező képződmények, Kézai óta általánosan elfogadott nézet, a hazai feudális közgondolkodás egyik jól ismert közhelye. Semmi különös sincs hát benne, hogy erről az alapról szemlélve a dolgokat, az ókori világ népeit csaknem vaskövetkezetességgel nevezi nemzeteknek. A nemzetek létrejöttét pedig az egyes népcsoportok földrajzi elkülönülésével magyarázza. „Ez időszakaszban — írja — minden nemzetek vándorlás, népszállítványok (co- loniae) s száműzetések által eredtek”.

Mindez persze csak egyik oldala az éremnek. Mert, ha az özönvíz után a nemzetek első plántálása történt, szükségképpen további nemzet-plántálásoknak is létezniük kellett. Valóban, Kossuth az özönvíz után létrejött „nemzeteket” csupán az „első”, és a „legrégibb nemzetekének tekinti. Évtizedekkel később, 1858-ban, egy Angliában tartott előadói körút alkalmával a népvándorlásról mint „nemzetalkotó őskor”-ról emlékezik meg, ami arra látszik utalni, hogy az emberi nem másik nagy nemzetalkotó korszakaként a népvándorlás évszázadait tartotta számon.

És ha már mindezt szóba hoztuk, azt sem mulaszthatjuk el tudomásul venni, hogy az 1840-es évek elején írott cikkeinek tanúsága szerint azzal is tisztában volt, hogy a kor, amelyben élnie adatik, fő tendenciaként a „nemzeti egység” ”világirány”-át hordozza magában, és ezt a folyamatot gigantikus erők és roppant törvényszerűségek hajtják, amelyeknek „útját állni nem lehet”.

A nagy, Európa csaknem minden népét magával ragadó és lázba hozó folyamatot egy általánosan ható elv működésével magyarázta, melynek lényege, rövidre fogva, a következő: a nemzeteknek, akár az embereknek, „egyediségük” van, ha ezt megtörik és megszaggatják, szükségképp az egység erői jönnek mozgásba, és mindez annyiszor ismétlődik, ahányszor sor kerül a nemzettest megtöretésére. Azt a tényt, hogy az ismertetett elv miért épp az ő korában lendítette fel az egység erőit, a napóleoni háborúkkal és az azokat követő fejleményekkel magyarázta. Napóleon — hangzik a magyarázat — hódításaival súlyos sebeket ütött az európai nemzetek egyediségén, és mivel a bajok orvoslására azután sem került sor, hogy Napóleon eltűnt a színről, vagyis a „politikai egység”, a „nép individualitás ösztönszerű irá- nyá”-t Napóleon bukása után sem vették tekintetbe, a történetformáló eszme ismét megelevenedett és hatni kezdett.

Szükségtelen ezúttal kimutatni, vajon Kossuth fejtegetéseiben mennyi az igaz, a helytálló, a tudományos, illetve a tudománytalan elem. Kérdésünk szempontjából