Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - JELENÜNK - G. Molnár Ferenc: Gépóriások a holdbéli tájon
216-os csoportot nevezem meg, ők a Kun Béla brigád II.-t. Komplex brigádnak is nevezhetjük őket, mert tagjai közül mindenféle szakma értője kikerül. Egy sor kitüntetés birtokosai. Vezetőjük Zavarkó András. Az itt dolgozók nem panaszkodhatnak: havonta 5— 6000 forint bújik meg a borítékban. Az átlag életkor 28 év körül van. Ez már önmagában is jelzi, hogy itt dolgozni, nem kellemetlen dolog, sőt! És mit mond magáról a művezető, aki szintén fiatal ember. — Nem panaszkodhatom, ha az itteni körülményeimet veszem figyelembe. — És ha nemcsak az ittenieket? — Hát... Egy éve özvegy vagyok. Nem könnyű, még most sem, pedig az idő sok mindent képes begyógyítani. Egyik percről a másikra ért a tragédia bennünket. A feleségem úgy halt meg, hogy el sem akartam hinni. Egy pillanat alatt, szinte. A szívével volt baja, panaszkodott is, de senki sem gyanította, hogy olyan súlyos beteg. A fiammal azóta sem tudok erről beszélni. Ő már nagy gyerek, rendes srác, semmi bajom nincs vele, de a csapás őt úgy lesújtotta, hogy még ma sem tud szólni róla. Hallgatunk csak, mintha igaz sem lenne. Pedig rendszeresen kijárunk a feleségem sírjához, ki visszük a virágot. Csináltattam már egy szép síremléket is. Dehát.. . — Két férfi egyedül. — Amíg élt a feleségem, addig is segítettem otthon, főzni pedig nagyon szeretek. Rend van a lakásban. Még jut idő arra is, hogy elmenjek tekézni, a fiam pedig focizni jár. ö nagyon komolyan csinálja, én csak kedvtelésből sportolok. — Barát? — Csak jó ismerőseim és munkatársaim vannak. Egyedül nagyon nehéz, de még csak most jutottam el oda, hogy egyáltalán mérlegeljem a helyzetem. Talán már sikerül lassan felengedni abból a görcsből, amibe egy évvel ezelőtt én is belekerültem. Szövetkezeti lakásban élnek, a beugrót a bánya fizette ki, neki csak a havi törlesztés a gondja. A fia rendes gyerek, a tanulmányi átlaga is négyes. Az egyik oldalról esőstől jutott ki neki a jóból, a másik oldalról viszont rettenetes csapás érte. Bármennyire is ráül a mi kedélyünkre is a szomorú történet, mennünk kell tovább. Hogy miért éppen a gumis műhelybe? Mert a bánya egyik nagy gondja a heveder, a szállítószalag. Kezdetben azon is sokáig vitatkoztak, honnan szerezzék be a hevedereket? Most japán cégtől kapják a szállítmányokat. A javítási munkákra azonban maguknak kellett berendezkedniük, így jött létre a vulkanizáló műhely, ami valóságos áldás a bányászok számára. Bagi József műhelyvezető azonban gyorsan lehűti a lelkesedésünket. Igaz, hogy ők szinte mindent tudnak, a hordozható prés segítségével még a bányában is össze tudják „sütni” a szalagokat, de itt, bent a műhelyben, idejük egy részét többször is várakozással kénytelenek eltölteni. Kényszerű pihenőjük fő oka az, hogy az erőműtől nem kapnak mindig gőzt. Még arányt is közölnek, ami önmagában is eléggé meglepő hányad. A ragasztóból sincs mindig annyi, amennyire szükségük lenne. 'Á kényszerű tétlenséget azonban átvészelik, méghozzá úgy, hogy keresnek maguknak munkát, más műhelyben is, ha úgy jön a sora. A semmittevést nem nekik találták ki, mondják. Miért megy ki Visontára a Mátraalji Szénbányák igazgatója, Győry Sándor? — Sohasem csak azért, mert ehhez jött kedvem. Valamit meg akarok nézni, valamiről tájékozódni akarok, vagy éppen ellenőrizni szándékozom a kapott információt. És mielőtt benyitnék az igazgatóhoz, körbejárom a bányát. — A mai napon? — A termelés, egyes fejlesztési feladatok és bizonyos szervezési tervek megbeszélése a célom. Bejelentettem, hogy jövök, várnak rám a bánya vezetői. ök azok, akik együtt alkotják a döntésre jogosultak és kötelezettek csoportját: Kálomista Imre igazgató, Má- thé József főmérnök, Juhász László főkönyvelő, Dakó György technikai, Feke Sándor termelési főmérnök, a politikai szervezetek vezetői közül pedig Varga István, az üzemi pártbizottság, Szerencsés István, a szakszervezeti bizottság és Maku László, a KISZ-csúcsvezetőség titkára. Üzemi sokszög. A demokrácia elvének gyakorlati megtestesítői a vezetés régiójában. Az ő véleményükre kíváncsi mindenekelőtt a vállalat igazgatója, mielőtt bármire utasítást adna. De hogy nem is valami hirtelen elhatározásról van szó, kiderül abból, a mostani témák egy része még csak arra való, hogy elkezdjék a gondolkodást. Ahogy sorakoznak egymás után a kérdések, az egész olyan hihetetlennek tűnik: ennyi gond övezi ezt a szép munkát? Kellene három ötszáz wattos hajtófej. Mikorra ér ide Japánból a heveder, ha Hamburgból csak szeptemberben indítják útnak? Jó lenne, ha a kiváló szovjet Diesel-elektromos erőgépekből ötöt sikerülne kapni rövidesen, és jó lenne az is, ha a javításukat elvállalnák az NDK-beli partnerek. Az öt terepjáró ZIL-re már tegnap szükség lett volna. És így tovább, felsorolni sem győzi az ember. Az asztal mellett ülő „sokszög” tanácskozik. Akinek ötlete, javaslata van, fegyelmezett rövidséggel adja elő. Nincs kiselőadás, nem kezdik 45-től, hogy a szalagok javításáig jussanak el végül. — Azt mondja nekem az egyik munkás ma reggel, ahogy ott állok a bánya szélén: igazgató elvtárs, ezt én nem így csináltam volna. Mit? — kezdi el a kis történetkét Győry Sándor, és most mindenki tudja, valami javaslat következik. — Az utat a padkán kellene kialakítani, mert a víz lecsorog a rézsűn és lent elmossa a pályát. Mit szóltok hozzá? — Ä dolgozó jól látta— helyesel Kálomista Imre —, de erre már mi is gondoltunk. És most következik mindaz, ami a víz elvezetésére vonatkozik. Szinte csak tőmondatok váltják egymást, de mindenki ért azonnal mindent. Majd jött sorba a munkabér, a tervteljesítés, a munkaidő, mit tud az előkészületekről az üzemi közvélemény, mi várható és mi a teendő? — A legfontosabb az, hogy az emberek nyugodtak legyenek, semmi fölösleges dolog ne foglalkoztassa őket, mert csak a nyugodt munkás képes a jó teljesítményre — jegyzi meg Győry Sándor. — Egyezzünk meg abban, hogy innen a bánya vezetői kimennek Csehszlovákiába, az ottani külfejtésnél alaposan széjjelnéznek, a legapróbb részletekre is rákérdeznek, és tapasztalataikat rögzítik az ottani műszakbeosztásról. Az elképzeléseinket írásban közöljük majd a mi dolgozóinkkal, és személy szerint szavaztatjuk meg őket: döntsön a többség. Rendben? 4. 23
