Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - JELENÜNK - G. Molnár Ferenc: Gépóriások a holdbéli tájon

nyabb és aránylag közel is van a föld valamikori felszínéhez. Az alsó réteg sem túlságosan kövérre hízott. Gör- geteges kő, agyag és nagyon vizes homok őrzi ezeket a telepeket. A víztelenítés maga is óriási feladat. Megcsapolják a rétegeket, de még így is marad itt-ott víz, még a lignitben is.

Végre itt a lignit. Lignit? Ez lenne az? Ez a szürkés, porladó valami? Amikor közelebb megyünk a HM—3-as szenelő géphez, akkor látjuk, hogy ott van a talpunk alatt a barnás, nyers lignit, olyan szeletekben, mintha tortát vágtak volna fel.

Ez a gép olyan, mint egy vízi gázló madár, akár egy óriási gólya. Hosszú nyakát mélyen leereszti, belenyomja a gödörbe, aztán létrára szerelt vedreivel belemar a lignitszeletbe.

— Szinte leborotválja a szenet a me'ddőről — halljuk a magyarázatot. — Ugyanis a létráját több helyen meg tudja törni, így valósággal rásimul a meddőre és az utolsó milliméternyi szenet is lehántja róla.

A titokzatos betűk és a szám megfejtése sem várat magára sokáig. HM, annyi mint hernyótalpon mozgó, a 3-as pedig azt jelzi, hogy harmadikként került a bányába. Egy-egy vedre 500 literes.

Áll az egyik gép, javítják, áll a másik is. Nem kell az igazgatót biztatni, máris kérdezi Réti Bélától, a szén- termelés irányítójától, hogy mi történt. Két néma gép egymáshoz elég közel, ez nem megszokott állapot errefelé.

— Az a másik már indul is, most állt be a helyére — kapjuk a választ.

Idegenvezető is lép mellénk, Molnár Dezső kenő személyében. Annak oka, hogy rábízzák az idegent, nagyon egyszerű: előrelátás, óvatosság, mert egy ilyen gép- brontoszaurusz ezernyi veszélyt rejt magában az avatatlan számára. Lépcsők fel és le, korlátok ugyan, figyelmeztető táblák, hol a magasfeszültség, minek a közelébe nem szabad menni, de valóságos labirintus az egész. Mintha egy üzemet, amelynek több munkahelye van, egymásra építettek volna. De aki sétálni akar, az is talál itt magának akkora tereket, mint a város központjában. Ut- cányi járatok, vaslemez járdák és lépcsők kuszálódnak egybe.

Percekbe telik, mire elérjük a gép parancsnokát, Hegedűs István kotrómestert.

Rövid idő alatt beszédes lesz, talán azért, mert ez alaptermészetéhez is tartozik.

— Azt mondja nekem a feleségem, amikor hazajön, hogy mennyire fájnak az ujjai. Mert ő gépíró a járási hivatalban. Jót nevetek. Méghogy ő mennyiszer nyomkodja a billentyűket naponta! Az semmi, nézzen meg engem. Egy pillanat szünet nélkül kell mozgatnom a billentyűket. Az ujjaim hegyét már nem is érzem a műszak végére. Látja, ezeken az asztalokon sorakoznak a billentyűk. A gép mozgását ezekkel szabályozom. Az egyik gomb a be, a másik a ki. Ha a be gombot nyomom meg, akkor az a villanymotor megindul. Dolgozik egészen addig, amíg a ki gombbal le nem állítom. Minden villanymotor egy mechanikai mozgást szabályoz. Amíg a ki gombot le nem nyomom, a mozgás tart. Szünet nélkül kell tehát figyelnem, nehogy a gép mélyebbre fogjon, a veder a meddőbe marjon és így tovább. Itt vannak a segítségemre ezek a műszerek. Azt mutatják meg, mennyi az energiafogyasztása az egyes részeknek. Ha a fogyasztás megemelkedik, túlmegy az optimális szinten, akkor erről a műszerről is le tudom olvasni, hogy baj van. Szerencsére biztosíték is vigyáz a motorokra.

— Mi a legnagyobb ellensége a kotrómesternek?

— Az időjárás. Nem is a fagy, nem is a hó, hanem a sok eső. A víz mindent felpuhít. Kivéve a lignitet, mert annak a keménysége semmit sem változik, hiába veri a zápor. A gép meg sem érzi, csak a talaj.

— Mikor áll a gép?

— Csak akkor, ha valami hiba keletkezett, vagy ha az erőmű nem tudja fogadni a szenet. Máskor soha. Még a váltást is itt végezzük el a gépen, ha jó az idő, és az autó idáig tudja hozni a személyzetet. Ha kényszerből kell állnunk, akkor sem unatkozunk. Annyi a tennivaló a karbantartásban. Egy ekkora gépen mindig talál az ember magának munkát.

Gondoljuk el, külön egy embert azzal bíztak meg, hogy ő legyen a kenő. Ellenőrzi az olaj szintet és a rengeteg zsírzógombot. Mennyi olaj és zsír fogy el, mire ismét simán forognak egymáson az alkatrészek?

Erre, csak erre külön ember ügyel.

Egyébként nem is sokan, összesen hatan tartoznak egy ekkora géphez: a kotrómester, a kenő, két takarító, a rakodó és a telepkezelő.

Bevallom, nagy csalódás ért. A fülkéből csak annyit lehetett látni, hogy a létrán hogyan rohannak egymás mögött a végtelen sorban a kanalak. Csak amikor lentről, a lignittelep tetejéről figyeltem a gép munkáját, akkor ámultam el a csodálkozástól. Éppen a talp feletti lignitszeletet szedte fel. Akárha valami érzékelő feje lett volna a vedrek végén. A létra megtört, a vége a levegőbe emelkedett, az utolsó előtti tagja rásimult a dűlés irányára, aztán hámozta a barna lignitet le a meddőről. Finoman, mintha jonatánalmát tisztítana meg egy könnyű női kéz a héjától.

Honnan tudja mindezt érzékelni a kotrómester a gombjai közepén, féltoronynyi magasságból, amikor az egészből alig lát valamit?

— Ezt a munkát nem tanítják iskolában, ezt itt kell ellesnie mindenkinek a kotrómestertől. Csak áll mögötte, minden mozdulatát árgus szemekkel kíséri. Aztán, amikor odaállítják őt magát a gombok közé, akkor elkezd remegni a lába, a keze mintha fából lenne, ő maga pedig nincs is a tudatánál. Zúg a feje, kiszárad a torka, a szíve akkorákat ver, hogy elnyomja a gép mormogását, és mégis, mivel most tőle függ minden, csinálnia kell. Akkora erőket tart kordában és szabadít fel egy-egy gombnyomással, hogy szinte beleszédül, ha rágondol. És ez mind rajta múlik, mind tőle függ. Bele tudja magát képzelni ebbe a helyzetbe?

Amikor az úttalan utakon rázott, lökött, himbálózott a kis terepjáró alattunk, úgy, mintha Gulyás István, a sofőr maga is tehetetlen báb lenne csupán, még mindig az előbbi kép részletein tűnődtem.

A zajló tenger dühös hullámai játszhatnak úgy egy pillekönnyű kagylóhéjjal, ahogy ez a vad terep megtáncoltatta a kis autócskát.

— Most semmi, most jó út van — nyugtatott meg Gulyás István a maga igazának a tudatában. — Akkor pocsék, amikor minden csupa sártenger.

— Hogy lett magából itt gépkocsivezető?

— Valamikor géplakatos voltam, aztán Dutrán dolgoztam, majd amikor hozzákezdtünk otthon az építkezéshez, a házhoz, akkor átjöttem ide. Itt többet kapok ötszázzal. A feleségem az erőműnél dolgozik, de most otthon van a kétéves kis Katival.

— Hogy bírja a gyomra ezt a kegyetlen zötykölő- dést?

— Még bírja. Még nem érzek semmi bajt.

A holdbéli táj egyre megy mellettünk, egyre változik. Arrébb egy visszatöltő gép hosszú gémje nyúlik ki.

21