Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Németi Zsuzsa: Reményrészlet
Reményrészlet Erzsébet pontosan nem emlékezett rá, hogy mikor is barátkozott össze Incivel. És tulajdonképpen arra sem, hogy miért. Talán csak egyszerűen tűi gyakran sodródtak egymás mellé a kórház ebédlőjében. Talán mert egy folyosón dolgoztak, és pár percig olyan jól lehetett az árkádok alatt trécselni, esetleg mert mindketten szerették a lila színt, ... ezzel utólag már egyikük sem tudott volna elszámolni. Erzsébet mindenesetre azon vette észre magát, hogy egyre több időt tölt el Incivel munka után is, sokat sétál vele kart karba öltve a Fő utcán, a gesztenyesor alatt, és lassanként ez andalgások során a legfőbb bizalmasává avatja Incit. Inci különben jó pár évvel idősebb volt nála, a huszonnyolc felé közeledett, bár az igazat megvallva, húsznak sem látszott. Szőke volt, lámpásszerűen világító nagy kék szemekkel, és csodálatos alakkal. Sokat jópofásko- dott, mint afféle örök vidám, és dúlt benne a szervező- készség. Feltehetően ettől iszonyodott mindegyik férfi, aki valaha is Inci szépen ívelő, telt keblei közé vetette magát.. . Mire Erzsébettel megismerkedett, mindenesetre már ordított róla a férjhez mehetnék. Eleinte még csak-csak, később egyre kevésbé titkolta. Ha nőtlen férfiakkal beszélgetett, pár suta mondat után szóba hozta a házasságot, s ezzel még a legnősülnivágyóbb komoly szándékú- akat is azon nyomban elriasztotta. Incitől származott az az ötlet is, hogy augusztusban menjenek le a Balcsira — behapsizni... — Csak az utószezonban érdemes. A márkás krape- kok csakis olyankor járnak. Utálják ugyanis a póriasán nyüzsgő tömeget — adta Inci a jól tájékozottat, aztán még hozzáfűzte: — persze, a mi kis pénztárcáink is jobban járnak.. . Tudod Cicus, betelepszünk majd valamelyik szállodába esténként, aztán fogadjuk a hódolókat. Persze minden közelebbi ismeretségkötéstől szigorúan tartózkodunk. Hiszen tudod, ha már egyszer egy férfi megkapott egy nőt... És ott különben sem igen lehet tudni, hogy ki kicsoda, azt meg főleg nem, hogy előzőleg nem gyűjtött-e édes pici mikroorganizmusokat... Erzsébet enyhén elundorodott Inci reményteljes terveitől, és főleg kissé üzleties stílusától, de hát Incinek még teljes fél éve volt rá, hogy barátnőjét meggyőzze... Erzsébet áprilistól már gyűjtögetett is a nagy útra. Ebben roppant tehetséges volt, hiszen amióta eszét tudta, a pénz mindig iszonyúan kevés volt. Kevés volt a hét, hat, öt, és végül a három otthon maradt legkisebb testvérre is, bármennyit is dolgozott apuka, anyuka, és az egész család. Mert anyuka, akit valami soha ki nem mondható bűn emléke űzött Isten sóhajos hajóiba, eljó- tékonykodta az utolsókat is, egy szakajtó tojás, egy lábos tyúkleves, egy alig viselt pulóver, és soha vissza nem kért húszforintos kölcsönök formájában. Erzsébet tehát spórolt. Lemondta a benti ebédeket, abbahagyta a kávézást, elvállalta a helyettesítéseket, és fölkereste mindazokat a kuncsaftokat, akikhez diáklány korában takarítani járt. Nóráéknál szerencséje volt. Az asszony fáradt volt, lenyúzott és nem sajnált egy kis pénzt azért, hogy valaki a hónapok óta lezüllött háztartást kicsit rendbe hozza. Erzsébet, miközben az elhanyagolt szobáknak igyekezett némileg lakható pofát adni, délutánonként, magát győzködte. ... A Balaton — sóhajtott egy-egy szentimentálisát, és közben áttörölte az ablakot. Voltaképpen a tó vonzotta a legjobban, hiszen még sohasem járt ott. Valami tenger víz járt az eszében, — bár inkább hosszúnak képzelte mint szélesnek, akárcsak a Dunát —, amelyen sötétvörösre, barnára sült fekete hajú lányok vitorláznak, porcelánfehér fogsorukon meg-meg csillantva a napfényt, miközben testükön a felcsapó víz gyöngyözik. Erzsébet talán egy képeslapon látott már ilyen jelenetet, talán egy fürdőruha, talán egy napolajplakáton. Most mindenesetre nagyon valóságosnak, nagyon elérhetőnek érezte az egészet, és egy egész picit reménykedett, hogy sikerül majd a lányokra hasonlítani. Aztán a reménybeli férfiakra ugrott az esze, de lelkiismeretet nyugtató sebességgel szinte azonnal lendített is egyet a gondolaton. Elvégre vannak ott komoly dolgok is. Egy-egy kiállítás, egy-egy múzeum, vagy templom. És voltaképpen annyi is elegendő, ha kissé rendbe jönnek az idegeim. Kicserélte az ablakmosó rongyot. Az erkélyes nagyszoba következett. Eleve utálattal fogott hozzá, mert még idejárós gyermeklány korából emlékezett arra, hogy az üveg hibás, lehetetlen rendesre törülni, s ezért pucolás közben mindig az a roppant kimerítő érzése támadt, mintha fölöslegesen dolgozott volna. De aztán az ablak csíkjairól és hullámairól megint csak a víz jutott eszébe, s egy villanásra az is, hogy neki még jobban kedvezhet a szerencse, ha a férfiak megtudják, hogy Incinéi sokkal fiatalabb. Még csak 22 éves vagyok — mondta magában, és a nagy tükör elé állt. Megnézte kese, ritkás, ondolált haját, megvizsgálta szeplős, kövérkés arcát, kissé lógós kebleit, esetlenül párnás csípejét, vastagocska lábszárát. Ráncaim még nincsenek — hajolt közelebb az üveghez. Sokáig fiatal marad a bőröm. Még csak 22 éves vagyok. Ez a még csak 22, persze csak Incivel szemben jelentett csákót. Otthonról, a város szélén álló kis parasztházból, a mindig hagyma szagú konyhából, a fekete kendős, hajlott hátú szomszéd Mari nénik gyűrűjéből nézve a dolgot, már nagyon is a 22 volt. Régi osztálytársai közül a lányok már mind asszonyok, anyák, de legalábbis menyasszonyok. Kivéve talán a felsőbb iskolás kisasszonyokat, de hát az más, az soha sem számított. Egy-két bőgő poronty. Micsoda hatalmas büszkeséggel beszélne ő is az első lépéseikről a rokon-összejöveteleken. Micsoda büszkeséggel tologatna, sétáltatna akár egyet is a délelőtt sárgájában fürösztve az udvaron, s a ház előtt a járdán. Milyen pompás lenne már csak az is, ha nagy hassal léphetné át a feketére mázolt öreg kaput. Sokszor próbálgatott, befelé figyelő mosollyal nyugtázhatná a szomszédasszonyok át-viszem-ezt-a-kis-maradé- kot lábasait, amellyel — hírét vevén állapotának — tétován csoszognának elé; Csak a déliből, hogy nehogy rosz- szul fejlődjön az a gyermek Hát, ráncaim még nincsenek. És még sokáig fiatalos marad a bőröm — hajolt még egyszer vissza a tükörhöz és ki tudja hányadszor, ismét sóhajtott. Nem, azokkal a kacsingatós, biztató atyámfia szemekkel, a sandán kíváncsiskodó van-e valakid, mikor lesz az esküvőd kérdésekkel nehéz feleselni. Még egyszer végigpillantott alakján, s közben émel7
