Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Németi Zsuzsa: Reményrészlet

kedő gyomrában kezdte érezni az erősödő bizonyosságot, hogy nem, őt soha nem fogja hitesként férfi tartani a karjában, és soha nem panaszkodhat majd a lányoknak a kórházban, hogy jaj, tegnap már megint az uram . . .

Gyors mozdulattal habot kent képmására. Nem baj, mégiscsak megpróbálom.

És megpróbálták. Igaz, a szállodából egy ifjúsági kempingtábor lett. az augusztus végéből szeptember eleje, de hát még az sem holt szezon.

Esős vasárnap ültek be a vonatba. Incinéi két bőrönd is volt, Erzsébetnél csak egy, de abban egy rendkívüli gonddal összeválogatott ruhakupac lapult. Az úton eleinte keresztrejtvényt fejtettek, aztán a Délitől, — amikor már a párnás fülkében ültek — Inci elmesélte legutóbbi kalandját. A vonat szinte üres volt, s ahogy a szemerkélő esőcseppek verték az ablakot, Erzsébet kissé elálmoso- dott.

Béla, — így hívták a legutóbbi kalandot — mérnökként dolgozik egy közeli gyárban. Két gyerek apja, elvált, és kocsija is van ... A jelentőségteljesen suttogó hangra — amellyel ezt bejelentette Inci, — Erzsébet fölriadt, és bágyadtan érdeklődött, hogy na és mi van azóta.

Gondolkodik — válaszolt Inci, és hangsúlyában benne volt, hogy ettől a gondolkodástól már a legcsekélyebb szerencsés fordulat sem várható.

Kinéztek az ablakon, már elhagyták Székesfehérvárat. Aztán már jöttek a balatoni falvak, és fenségesen fölbukkant a tó is. Nádasok, víkendházak, sátrak, kocsik, és Imád-lak, Harap-lak, és Mari-lak ...

Erzsébetben tomboló jókedv támadt, mosolygott és örült, és úgy érezte, muszáj járni egyet. Elindult a büfé felé, ránevetett két söröző kiskatonára, aztán rábeszélte Incit, hogy Tihanytól szálljanak át buszra.

Kedvét még a néhány óra múlva megpillantott ütött- kopott ifjúsági tábor látványa sem lohasztotta. Sőt később, a barátságtalan gondnok sem, a két csikorgó vaságy sem, és általában semmi.

— Gyerünk fürödni! — agitálta Incit, aki borzongva barátkozott leendő otthonukkal. — Hagyjunk mindent a fenébe, két kicsomagolatlan bőröndöt csak nem lopnak el!

Végül mégiscsak bőröndöstül vonultak le a partra, a melegítős tinik lelkes, gúnyos biztatása mellett, aztán eső ide, vagy oda, legalább egy félórát pancsoltak a hideg vízben. Aztán vacogva szaladtak föl, próbálták rendbe hozni, megerősíteni a lyukas sátrat. Egy suhanc a szomszédból köveket is kerített, sőt még a köteleket is segített megerősíteni.

Petyának hívták, tizennyolc éves volt, szemtelen kamasz, és egyből meghívta a kedves pipiket estére csörögni. Előbb persze még vacsoráztak, egy kilométernyi hosz- szú sorban kanyarogtak a meleg teáért, krumplifőzelékért, hallgatva Petya suta malac vicceit.

Éjfél felé aztán hullafáradtan és roppant elégedetten tértek haza a Fő téri beton parkettről. Ez volt a legszebb, a leghosszabb nap, s ahogy a regényekben mondani szokták; vágyakkal és reményekkel teli.

A két hét villámgyorsan eltelt. Megérkezésük másnapján gondosan napirendet készítettek. Délelőtt: pihenés a táborban! — felkiáltó jelezte rögtön elsőre Inci, és összenevettek. Ki tudja, hogy alakul még ki. Dél: ebéd Siófokon, Tihanyban, esetleg Füreden. Inci, mint tapasztalt balatonozó, először a Fogast ajánlotta. Később rájöttek, hogy inkább vacsorázni érdemes az étteremben, ebédre elég néhány kifli. Délután: séta Füreden, vagy Siófokon, vagy Tihanyban, és este egy jó kis rocky.

A jó kis rockyról hamarosan lemondtak. A fiatalok kedvelte szórakozóhelyekről —, ahogy Inci kissé lezseren nevezte az össznépi discós banzáj okról — már kiríttak. És nem is volt ott mit keresniök. 15—18 éves, hosszú hajú, agyonfestett csitrilányok, koszos vagány srácok döntötték magukba a sört, csókolództak, vonaglottak, verekedtek. Egy fél órát nehéz volt itt eltölteni... A kicsit is előkelőbb vendéglőkbe meg szinte röstelltek beülni. A nagy hangú társasággal, vagy komoly középkorú férjekkel érkező hervadt nők kurvázó szemvillanásai, a pincérek mindent értek mosolyai hamar kiűzték őket.

Egyszer ugyan majdnem sikerült valami. Melléjük telepedett egy kockás zakós férfi, aki eleinte roppant tisztességesnek látszott. Kissé spiccesen érkezett, és rendelt is azonnal egy kört, de ettől csak vidámabb lett, és mély értelmű dolgokat mondott. Erzsébeték igyekeztek követni, Inci a testvérbolygókról próbált beszélni, amelyek a titokzatos éjszakában összekapcsolódva keringenek, de aztán belezavarodott és hagyta. Erzsébet valamilyen talányos mesébe kezdett egy soha ki nem fogyó pénztár- cácskáról. Sajnos az eleinte tisztességesnek látszó pasas hamarosan azt mondta, hogy most már lehetne indulni házibulizni. Erzsébeték fizettek, és mentek az utolsó vonat felé, s mint nehéz vacsora után a desszertet, úgy nyelték a dühöngő férfi „hülye ribancok” kiáltásait.

De a napirendre fölvezetett délutáni séták maradéktalanul teljesültek. Ilyenkor néha Siófoktól Széplakig is elballagtak. Le-leültek egy-egy padra, és nézték a stopposok százait, a zsúfolt úton órákig szobrozó fiúkat, és az ötpercek alatt eltűnő miniszoknyás lányokat. Kis kalandoknak lettek tanúi, figyelték a digózókat, drukkoltak a cirkáló rendőröknek, és kárörvendő mosollyal sétáltak tovább a hol szemetelő, hol elálló esőben, ha látták, hogy azok elkapnak valakit.

A nagy vallomások idejévé vált ez a két hét. Erzsébet beszámolt élete első nagy csalódásáról, a kopott kis taxisofőrről, aki életében először megcsókolta, s akiről egy fél év múlva derült ki, hogy háromgyerekes családapa. Erzsébet szipogott, amikor ideért. Na, nem mintha okvetlenül szükségét érezte volna, de úgy gondolta, hogy élete első nagy csalódását emlegetvén, így illik.

Aztán Inci következett. Az orvosról beszélt, aki hét éve kis híján otthagyta miatta a feleségét, pedig várandós volt az asszony. És mégis...! — emelte föl a hangját, úgy emlegetve ezt a tényt, mint a férfi egy különlegesen szép jellemvonását. És különben is, az orvos elbeszélésében egyre inkább valamilyen földöntúli lény- nyé kezdett magasodni, aki tanulmányokat írt, verselt, és egyszer megmentette valami nagy muzsikus életét’. Bár lehet, hogy nem is muzsikus volt az illető, hanem író, esetleg szobrász.

Erzsébetnek ilyenkor muszáj volt tromfolni, s mintegy nagy aduként újra és újra elmesélte az ő valódi, és igazi, négy éve volt vőlegényét, bizonyos Jim bácsit, aki Stockholmból jött érte, mondván, hogy csakis az óhazából akar asszonyt „venni”. Mindössze az volt csak a baj, hogy nemcsak venni, de vinni is akarta. Erzsébet máig sem tudta megmagyarázni még önmagának sem, hogy vajon miféle ismeretlen, érthetetlen belső parancsra mondott akkor nemet.

Nem tudta miért, de itthon akart élni. És ez a furcsa akarás mindent legyőzött, kalandvággyal teli 18 esztendős mivoltát is, a már akkor is erős, benne-vagy-a-kor- ban, férjhez-kellene-menned elvárásokat, sőt még a szomszédok által lélegzet-visszafojtva megszemlélt cuccok varázsát is.

Inci magában bambának nevezte, és hitte is, nem is a

8