Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Molnár Pál: Az utolsó túlélő
szürcsölte a napi vitaminsűrítményét. Gyakorta pillogott az órájára, Dalmot várta, hogy mielőbb elmondhassa, mit ajánlott neki az a botcsinálta doktor. Az asszony azonban késett. Dalm, Polin nyolcadik felesége, igen szép, s eszes teremtés volt. Húszévesen ment férjhez, s láthatólag jól érezte magát Polinnal. Híres férje révén az ő neve is egycsapásra világszerte ismertté vált. Két egészséges gyermeket szült, akiket nagy szeretettel nevelt föl. Az évek gyorsan peregtek, ősz szálak vegyültek Dalm hajába, karcsú alakja megvastagodott, könnyed suhanása nehézkes léptekké kopott. Polin egyre gyakrabban hagyta magára esténként. Állítólag egy bárba járt, ahol a fiataloknak mesélt, meg táncolt a lányokkal. Pedig Polin szerette Dalmot. Minden feleségét szerette, de Dalmot talán jobban a többinél. Volt egy olyan érzése, hogy nem tudott igazán közel férkőzni a nőhöz, s tudtán kívül szinte állandóan küzdött, harcolt érte. Most is, miközben a tévéfal sztereó- képét nézte, szinte állandóan a nő gondolata motoszkált a fejében. Kimerültségében észre sem vette, hogy mögötte félregördül az ajtó; csak akkor eszmélt, amikor felesége ott állt közvetlenül a fotelje mellett. Amint kissé megrezzenve az asszony arcára nézett, hirtelen szorongás kerítette hatalmába. A nő érett, gyönyörű vonásai valami különös, kékes árnyalatban vibráltak; szeme beesett volt, láthatólag sírt korábban, s egész lényéből zaklatottság sugárzott. Polin- nak torkán akadt a szó. Érezte, hogy valami baj van, de nem bírt, vagy nem mert kérdezni semmit. Az asszony szólalt meg. Kissé remegett a hangja, de az arca fagyott- kemény volt és határozott. — Polin, azért jöttem, hogy a szemedbe mondjam: elhagylak. A férfi elsápadt. — Mi történt? — Semmi. A nő elindult az ajtó felé. Polin mintha katapultált volna, fölugrott a fotelból. — Édes Dalm — mondta fakó hangon, s a nő vállait erőszakosan visz- szahúzta. — Mi történt? — Semmi, édes Polin — mondta a nő, anélkül, hogy Polinra nézett volna. — Elmegyek ... nem vagyok hozzád való. öreg vagyok, nem bírom ezt tovább csinálni. — De édes Dalm, tudod, hogy ezzel számoltunk... És azt is tudod, hogy szeretlek és szeretni foglak ... — Igen. És hogy majd kijársz az urnámhoz... épp úgy, mint most a 12 öbbiekéhez, akiknek az özvegye vagy. Nem, Polin, nem kérek belőle. Elmegyek. A férfi megszorította a kezét. — Most hagysz itt... — szinte csak magának mondta. Dalm szabadulni akart. — Hagyjál, Polin, hagyjál elmenni, semmi értelme ... Polin elengedte a nőt. — Dalm... és a gyerekek ? Dalm gúnyos pillantást szúrt Polin arcába. — Gyerekek? ... Vénebbek lassan, mint te. Mit akarsz tőlük? Nem is éreznek már apjuknak... — a nőből kitört az idáig visszafojtott keserves sírás. — Engem gúnyolnak, hogy minek mentem ilyen vegetáló múmiához ... Polin át akarta ölelni az asszonyt. — Dalm, hallgass meg! — Eressz! — sziszegte a nő, és ellökve Polint, kiszaladt a szobából. — Bánatos? Rossz a kedve? Pszi- chovitált vegyen be! — hallatszott a tévéfal hangszórójából a jól ismert reklámszöveg. Polin hátrakapta a fejét, s még látta, ahogy a színésznő széles mosollyal maga elé tartja a gyógyszer zöld színű dobozát. ★ Éjféltájt ketten ültek a bárpultnál. A matt álmennyezet mögül barnás fény szűrődött, ami kellemes homály- lyal és némi melegséggel árasztotta el a bárhelyiség ovális légterét. A két férfin kívül mindenki táncolt, a remek hangulat sodrásában már egy órája játszott a zenekar. Górd szemmel láthatólag unta már a mellette ülőt. Ütemesen mozgott a zenére, s közben sóvárogva bámult a táncolok felé. Mihelyt azok közül rápillantott valaki, mosolyogva biccentett egyet, s megemelte a whiskys poharát. — Próbálj megérteni, Górd — ismételte harmadszor Polin, és egy hajtásra megitta a whiskyjét. Górd rákönyökölt a bárpultra, úgy nézett Polin szemébe. — Ide hallgass, barátom — mondta határozott hangon, valamelyest türelmetlenül —, én megmondom őszintén, mert a többiek úgyse merik: mi soha nem tudtunk megérteni téged. Polinnak kishíján a bárpultra poty- tyant az álla. Csak később tudott bizonytalan hebegéssel megszólalni. — Hogy-hogy ...? Górd nyugodtan folytatta: — Nem tagadom, értékeltünk téged, mint világcsodát. De csupán értékeltünk, Polin, közben pedig mindig éreztük, hogy nem vagy igazából közülünk való. Soha nem szerettünk téged, Polin ... Te engem tartottál a legjobb barátodnak. Valóban kedvellek is, mi tagadás. Épp ezért én úgy gondolom, Polin, hogy jobb, ha most öntünk tiszta vizet a pohárba: mi soha nem értettünk meg téged, és a jövőben sem fogunk megérteni. Polin szerette volna, ha Górd csak viccel. — Hát eddig olyan jó volt veletek ... ti is örültetek ... Górd kemény hangon vágott közbe. — Ez igaz, Polin, örültünk és most is örülünk. De mi nem a szomorú, hi- tehagyott kísérleti nyulat ismertük meg, hanem az örökfiatal Polint, a nagy túlélőt, a szenzációs szuperembert. Vele bármikor nevetünk, iszunk, s a lányok büszkén mennek vele táncolni. Minekünk, öregem, ez a Polin kell. Kérlek hát, barátom, ne untass engem a fölbomlott házasságod históriájával, se azzal a bamba orvossal. Igyunk még egyet, aztán gyerünk mi is táncolni! Polin iszonyatosan szédült. XX. századi volt a whisky, de nem attól. Górd szavai kólintották fejbe. Whiskys üvegek, poharak, világító csillárok, fotelek, asztalok táncoltak a szeme előtt, mikor leugrott az ülőkéről és a víziofon fülkéje felé lódult. Dalmmal akart beszélni, minél előbb. Szerencsére a zsebkomputerének memóriaegységében még megvolt Dalm szüleinek kódjele. Amint a fülkébe ért, azonmód kikereste, s lenyomta a megfelelő billentyűket. A képernyő sokáig üresen vibrált, míg végre Dalm fáradt, álomszuszék arca bontakozott ki rajta. Polin felkiáltott: — Dalm, édes Dalm!... Az asszony megdörzsölte a szemét. — Polin ... Mit akarsz? — Édes Dalm, édes Dalm — énekelte Polin —, abbahagyom a Regenerate szedését. Én is megöregszem — odahajolt a mikrofonhoz és beleordította: — veled! A nő hallgatott. Továbbra is álmosan nézett. — Nem hallod? ... Dalm!... — kiáltozott a férfi. — Nem érdekel, Polin — mondta csendesen Dalm. — Nekem elegem volt már ebből. Polin arca megmerevedett, nem szólt. Az asszony csöndesen folytatta. — Egész magamat adtam neked, Polin, cserébe pedig a töredékedet kaptam ... idegen maradtál végig ... elegem volt, Polin, nem kezdem újra. Ég veled. Az asszony zilált arca szertefoszlott a képernyőn. Polin csak annyit érzett, hogy térde megroggyan.
