Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Rinyai László: A kancsal és jámbor utastárs
ták Gábor, főként szépírói, ismeretterjesztő jelleggel, de nem „igazi” népi gyökérből... A mondaírásnak van még egy másik „válfaja” is... Ez főként a hiteles krónikákra alapoz... Nagyon fontos dolog... Ám célját csak akkor érheti el, ha ez szépírói eszközökkel történik és az adatok, tények a történéssel „szinkronban” vannak. Az elsősorban krónikás „fogantatású” mondák mi- velője újabban: Lengyel Dénes... Két vaskos kötete hézagpótló és a történelem tanításában hasznosan forgatható. E két neves mondaírótól az én elképzelésem, az én „módszerem” különbözik. Részemről a néphagyomány, mint forrás az elsődleges... Ugyanakkor a szépírói feldolgozást illetően, a mondaírás „klasszikusait” tekintem példaképemnek. .. Kezdem Arany Jánossal, aki Toldijában a nagyszalontai népmondákat és Ilosvai Krónikáját „ötvözte”... És a költői képzeletével „felszárnyaltatta”.. . A prózaírók közül Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móra és Benedek Elek... Ezek az alkotók nem csupán gyűjtőknek, feldolgozóknak, hanem íróknak is nagyok voltak. És szépírói eszközökkel dolgozták fel, alkották újjá a mondákat. Ezzel a nagy tömegek, főként az ifjúság számára elérhetőkké, hozzáférhetőkké tették a mondái témákat... Jelenünkben is ez a legfontosabb feladat... Írói feladat. .. Természetesen a mai modern, szocialista történelemszemlélet alapján. (Ebben kell „különböznünk” a régiektől. ..) A mai mondáknak meg kell alapoznia az ifjúság helyes történelmi tudatát, de a néphagyomány tiszteletének elmélyítését is. A mondák elősegítik a szülőföldhöz, a tájhoz, a hazához való mélyebb ragaszkodást, az igazi patriotizmust, a hazaszeretetei... Amíg a mese időtlen, mondhatnánk, hogy „kozmopolita” közegben játszódik, addig a monda egy valóságos nép, egy valóságos táj, egy ország valós múltjához, szép tájaihoz kapcsolódik. A mondák szerepe a nevelésben egyre inkább fokozódni fog... A tanulók irodalmi, történelmi, földrajzi ismereteinek elmélyítéséhez nélkülözhetetlenné válik. Az ifjúság mondaéhsége igen nagy... Idáig a könyvkiadás csak itt-ott elégítette ki. (Főként külföldi mondákkal s alig-alig a hazaiakkal.) Bízunk benne, hogy ezt pótolni fogja... Hiszen mondáink adnak annyi kalandot, izgalmat, érdekességet, mint a sokszor nem hiteles, félig vagy egészen hamis indiánkönyvek. Ennyit akartam mondani, „vallani” a mondákról, főként a magam mondáiról és az ezekkel kapcsolatos gondolataimról, tapasztalataimról... Jól tudom, nem teljes, de talán a legfontosabbakat érintettem... Repüljön hát minél többet a „szépen szálló sólyommadár”, a monda, hogy kézről kézre szállva, tanítsa, gyönyörködtesse az utánunk jövő nemzedéket... Balogh Béni A kancsal és jámbor utastárs — Uram! — suttogta egy izgatott hang. — Uram, ébredjen! Megisszák a sörét! A kancsal férfi akadozva bocsánatot kért, hogy felkeltett. Az ajtó felőli sarokban gubbasztott, fejét mélyen a vállába húzva. Kopott, barna kabátját nem vette le, hiába kínozta a hőség, nyloninge teljesen átnedvesedett. — Uram, itt ült magával szemben, az ablaknál egy másik úr, és igen furcsán viselkedett. Én először azt gondoltam, együvé tartoznak, ezért nem is szóltam. — Köszönöm — mormoltam szórakozottan. Szemem újra lecsukódott. — Ugye, nem haragszik, uram? Azért keltettem föl, hogy a táskáját el ne vigyék. Kinyitottam a szememet. Megmarkoltam a degeszre tömött táska fogantyúját, magam mellé húztam. — Jól nézze meg, uram, mindene megvan-e. Én ugyan nem tudom, mit visz... Össze-vissza kancsalított. — Mert mindenféle emberek vannak ám! Az az úr is, aki az elébb itt ült, képzelje, mit csinált! Beleivott az ön sörébe. Rámeredtem a sörösüvegre. Már alig lötyögött valami az alján. Száján idegen utastárs gusztustalan csókja. — Mindenféle emberek vannak, uram! Jól megnézte a táskáját? Mert ez az előbbi úr köszönés nélkül, igenigen gyorsan leszállt. — Megnéztem, semmi sem hiányzik. A férfi közelebb csúszott felém a pádon, nadrágját húzogatta a térdén. — Uram, ebben a fülkében csak ketten ültek, amikor át kellett pakolnom ide. Azért mondom magának, hogy miféle emberek vannak, mert képzelje el, a másik fülkéből a szó szoros értelmében kirakták a csomagjaimat a folyosóra. Megdörzsöltem az orromat. — Majd én szólok a kalauznak! — Csaknem sírva fakadt és kirontott. — Majd megkérdezem, kinek a csomagját lehet kitenni a folyosóra! Én a légynek se ártok, olyan békés ember vagyok! Ajtócsattanást hallottam. Aztán útitársam visszahátrált a fülkébe, lerogyva újra a sarokba. Mögötte lengőhajú, ragyásképű huligán dugta be a fejét, s rám ügyet se vetve, öklét a kancsal férfi elé tartotta. — Látod ezt, apuskám? Ha egyszer nekedtámasztom, a fekete házban kötsz ki! Mit bámulsz úgy, nem tudod, mi az? A ravatalozó, hapsi- kám! Csak jártasd a pofádat! — Én a ravatalozóban? — ismételte pityergősen a szegény ember. — Uram, hiszen én nem bántottam önt. Csak azt akartam mondani, hogy a csomagomat... — Gyere, szállj le velem! Szállj le! — villant vészjóslóan a huligán szeme. Ellátom a bajodat, te szemétláda! — Miért szálljak le, uram? Én tovább utazom, és én nem bántottam magát! A huligán mérgesen becsapta fülkeajtónkat és odébbállt. — Uram, kidobnak a helyemről, kirakják a csomagjaimat a folyosóra, és még fenyegetnek. Pedig, uram, én igen békés természetű vagyok, nem ártok senkinek. Én, ártani... Már-már kiabált, könnyek csillogtak a szemében. — Uram, képzelje magát az én he9
