Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Molnár Pál: Az utolsó túlélő
lyembe. Átmentem a büfébe, ahol maga a sört vette, és vásároltam egy szendvicset, mert nagyon megéheztem. A feleségem ugyanis mostanában nem főz, kórházban van. Jöttem vissza, hát látom, hogy a bőröndöm és a táskám egyszerűen csak ki van pakolva a folyosóra. Még jó, hogy le nem szállt vele valaki. — Én együttérzek magával — mondtam gyorsan. — Köszönöm szépen, uram! Megtörölte szemét, kifújta orrát. — Mi lesz ebből a fiatalságból, uram? Mi még ismertük a tisztességet. De ki fog bennünket eltartani, ha egyszer nyugdíjba megyünk? Ezek? Ezek nem szeretnek dolgozni. Meg akartam mondani ennek a fiatalembernek . .. Félúton már túlhaladtunk. A mozdony nehezen vette a miniemelkedőt, tócsák csillogtak a sáros réten. — Én, kérem, egyszerű munkásember vagyok. Meg is mutatom magának: ebben a táskában harminc méter huzal, szigetelőszalag, meg a szükséges szerszámok vannak. A bőröndben néhány ruhadarab. Villanyt szerelni megyek a sógorhoz. Az utolsó túlélő Polin immár háromszázadik életéve felé haladván, még mindig nem únt bele az örökös megifjodásba. Békés boldogságban teltek napjai; dolgozott, szórakozott, tanult, gyakorta utazott (s még mindig az új, eddig nem látott helyeket kereste), egyszóval: remekül érezte magát. Pedig nem kevesebb, mint száz esztendeje egyedül maradt a kísérleti személyek közül, a többiek — mind a huszonkilencen — régesrég föladták a vállalkozást, és fölhagytak a hajdan világmegváltónak kikiáltott csoda- gyógyszer, a Regeneratin szedésével. Egyedül Polin volt már csak, aki fáradhatatlanul élte túl ükunokáit, s szomorúan bár, de korántsem megtörtén vett örök búcsút feleségeitől. Őszintén szólva az utóbbi időben azért néha érzett valami fáradtságot, valami nyugtalanító restséget, ami váratlanul rátört, s néhány órányi időtartamra valósággal megbénította tagjait is, gondolatait is, sőt: jókedvét is elsorvasztotta. Ám mindezt csupán múló rosszullétnek hitte, s eleinte Ugye, segíteni kell egymáson. De ne értsen félre, én ezt az anyagot vettem, nem úgy emeltem el, mint egyesek szokták. Kelletlenül bólintottam. — Én megértem és sajnálom magát. Kilöttyintettem a maradék sört az ablakon, felálltam, vissza akartam vinni az üveget a büfébe. De az ajtó nem nyílt, hiába rántottam meg. ő azonnal segítségemre sietett, rángatni kezdte velem együtt. — Köszönöm. Vigyázzon kicsit. Megfordultam és az ellenkező oldalról próbáltam kinyitni. A zár nem engedett, bárhogy nyomtam, ta- szigáltam, ráncigáltam. — Emberek, nyissák ki! A túloldalon megjelent két szolgálatkész kisfiú, és próbáltak kiszabadítani bennünket. Kalauz sehol. Hirtelen a huligán torz fejét pillantottam meg a túloldalon. — Nem elég, hogy kirakta csomagjaimat a folyosóra, még be is zárt bennünket ide! — ordította el magát váratlanul a fülketárs. — Uram, én nem bántottam önt! nem is gondolt semmi másra. Később azonban a lelke mélyén kezdett —■ igen, tagadhatatlanul kezdett — valamire gyanakodni, de ugyanakkor a legnagyobb huzalommal hessege- tett el magától mindenféle borús gondolatot. A döntő fordulat, amikoris önmaga előtt kénytelen volt elismerni, hogy a permanens fiatalság az ő számára egyszer s mindenkorra idejétmúlt, a mai napon, 2404. október 13-án következett be. Részben a kronológiai sorrend, részben pedig az ok-okozati összefüggés hitelessége végett a reggellel kell kezdenünk az események nyo- monkövetését. Bár, mint tudjuk, Po- linnak már rég gyanús valami, e nap reggelén ez a gyanú fájó felismeréssé érlelődött. Az ébresztéssel még nem volt semmi rendellenesség. Az automata ébresztőmű játszani kezdte a beprogramozott zenét, majd egy revolverfecskendő kis adat koffeint lövellt Polin ereibe. Ezután langyos habszivacs törölte nedvesre a testét, végül Meglepődve kukkantott be az üvegen a huligán, majd két ujját szájába vette, csúfondárosan füttyentett a kancsal férfinak és odábbsétált. — Én nem félek ettől az úrtól! — mondta erős hangon a kancsal férfi. — Én akár le is szánhattam volna vele. Tudom, istenem, meg is mutattam volna neki! Én, kérem, különben nem bántok senkit... Viszolyogtam tőle. Intettem a két fiúnak, hogy álljanak félre, és teljes erőmből nekidőltem a keretnek. A kancsal és jámbor férfi öklét rázta a huligán tovatűnő árnyéka felé: — Én le is akartam szállni vele! Én ... én ... széttörtem volna a csontjait ennek az ... ennek az ... úrnak! Párdücként csapódott mellém. Az ajtó recsegve kidőlt, és egymást átölelve kiestünk a folyosóra. — Bocsánat, uram — mondta a férfi, miután talpraugrott, felsegített engem is, leverte ócska ruhájáról és az enyémről is a port —, bocsánat, én olyan békés természetű vagyok ... Rinyai László száraz légfúvás és száj öblítés frissítette föl teljesen. Mindössze másfél percet vett igénybe Polin ébresztése, ö maga állította be enyire az utomatát. Kerülte a túlzott kényelmet, igyekezett minél edzettebb maradni. Ez okból ott állt az ágya mellett egy bordásfal, ráerősítve néhány speciális expander, s napjában egy órát is eltöltött ezek társaságában. Meg is látszott rajta. Kőkemény izmait sokan irigyelték, kidolgozott hasfala nem tűrte a pocakot. Kitűnő fizikumát csorbítatlanul őrizte meg, egészsége ez idáig nem hagyta cserben. Ma reggel azonban a szokásos ébresztés után valami iszonyú, eddig soha nem tapasztalt erejű lustaság vett erőt rajta. Tagjainak parányi mozdítása is hatalmas erőfeszítésébe került. Életében először folyamodott az agyonreklámozott kedélygyógyszerhez, a Pszichovitálhoz, s mindjárt háromszoros adagot kellett bevennie, míg csekély hatást érezni vélt magán. Magas kora ellenére teljes értékű 10
