Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Ludányi Mária: A "Hét bölcs mester" egri bemutatója elé

„ n m 11 m m mmi m míwhwi itw 111 mi 11 n M «tim mi um nett IMI m • m 11 im n mu iimtm I h« ni m m< laiHMMWU I

IIIIIIUIIIMIMIIMIIIIIIIII111111IIIMIIIIIHUH ■ III 111111 III 11IIIII lllll 11 Ilii 111 HM

LUDÁNYI MÁRIA:

A „Hét bölcs mester” egri bemutatója elé

Tin mii

......mii ii ii .......................................iiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiimniiiiiiiiiiiKiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiin

A

z AGRIA-hetek idei kulturális programjában kiemelkedő színházi eseménynek ígérkezik Heltai Gáspár Ponciá- nusának színpadi feldolgozása. A tavaly színre hozott Szentes Reginald-műnek, az András kovács királyságának sikere azt mutatta, hogy az a jelentős kezdeményezés, mely régi magyar drámai emlékeink színre vitelének teret biztosít, megértő közönségre talált.

Ez a kezdeményezés, mely remélhetőleg évek folyamán hagyományos nyári kulturális programmá válik Egerben, azt a jelentős kultúrpolitikai célt sztílgálja, hogy mind ez ideig mostohagyermekként kezelt drámairodalmi múltunk jelentősebb darabjai hozzáférhetővé, élvezhetővé váljanak a mai ember számára.

E művek nagy része múlt század végi, század eleji szakmunkákban található, sőt van olyan is, mely csak a kutató számára hozzáférhető, lévén belőle csak ritka, kéziratos korabeli példány. A kiadott művek is, a nem szakember számára élvezhetetlenek, sokszor hozzáférhetetlenek.

De ezen drámai művek varázsa, igazi életre keltése nem a nyomtatott szövegekben realizálódhat, hiszen a drámai mű elválaszthatatlan a színpadtól — ebben különbözik minden más irodalmi alkotástól — élettere a színház, anélkül holt anyag. Felmerül a kérdés: miért szükséges ezeket a „poros", sokszor naiv régi műveket a ma emberének megismerni, mikor színvonalában egyik sem ér fel a világirodalom hasonló korú nagy klasszikusaival: Shakespeare, Moliére, Machiavelli alkotásaival. Azt hiszem a válasz egyszerű. Szegényes lenne egy ország kulturális szemlélete, ha csak a nagyokat, a világirodalom legkiemelkedőbb mestereit ismerné el. Ha például Janus Pannoniuson, Balassi Bálinton, Zrínyi Miklóson kívül régi irodalmunkból elvetnénk minden kis mestert — aki a maga korában biztosította a talajt, amelyből nagyjaink kinőttek, akiknek emberségéhez, egy-egy szép gondolatához mai költőink is visszanyúlnak, akik révén kialakulhatott az a dialektikus folyamat, amelyből megszülethetett világirodalmi rangú művészetünk, s akik együttesen alkotják nemzeti irodalmunk erőteljes folyamát napjainkig —, akkor a nagy művek csak elszigetelt, történelmietlen jelenségnek tűnnének, lekopna róluk az a fény, melyet környezetük sugároz rájuk.

Azt hiszem, ez mind a lírában, mind az epikában természetes és elfogadott a köztudatban. Drámatörténetünk viszont sokkal! mostohább körülmények között van jelenleg. Ennek oka az a tény, hogy nem beszélhetünk drámafolyamról, csak patakról, nem születtek nagy alkotások ebben a műfajban a XIX. századig, s tudatunkban Katona Józseffel és Madách Imrével kezdődik a magyar színműirodalom. Éppen ezért fontos a gyökereknek, a kis mesterek próbálkozásainak, küzdelmeinek túlértékelés nélküli felfedezése, közkinccsé tétele.

Az okok keresésénél - melyeknek következménye dráma- irodalmunk ilyetén késői megizmosodása - elsősorban a történelmi szituációt kell vizsgálnunk.

Marx és Engels kimutatta az összefüggést a dráma virágkora és a forradalmak között, s ezen az úton elindulva jut Lukács György erre az általános érvényű megállapításra a reneszánsz korról szólva: „Itt a lehanyatló feudalizmus és az utolsó osztálytársadalom vajúdása közti világtörténeti kollízió szolgáltatja a tárgyi és formai előfeltételeket a dráma új fellendülése számára." (Művészet és Társadalom, Bp., 1968. 196.). Nem véletlen, hogy a drámai 16 forma sűrítettségénél és kiélezett élethelyzeténél fogva, legalkalmasabb műfaj a feszülő ellentétek ábrázolására, drámaiadon korban nem születnek igazi nagy művek.

Ahol nem alakult ki, illetőleg a történelmi helyzetből

adódóan megkésve jelentkezett a fölfelé törekvő polgári osztály, amely a társadalmi viszonyokba gyöngeségénél fogva nem tudta belevinni forradalmakat kirobbantó, nagy és drámai erejű ellentétei feszültségét, ott igazi dráma, igazi színház nem keletkezhetett. A drámairodalom elválaszthatatlan a színháztól, a színháznak viszont lételeme az értő és azonosulni tudó közönség. Nincs elit színház, csak népszínház. Csak ott létezhet ez a művészet, ahol az erkölcsöknek, a politikai, vallási életnek bizonyos szabadsága van (v. ö. Lukács, i. m.), s ez a bizonyos szabadság csak ott realizálódhat, ahol egy új osztály elveti ellenfele erkölcsi rendjét, ideológiáját, s politikai szabadságra törekszik. Ahol a társadalmi lehetőségek nem adottak egy értő közönség születésére, ott a dráma esetlegesen „főúri” kedvteléssé, tanító célzatú retorikus munkává, ideológiai programművé, vagy írójuk tehetségétől és haladó szellemétől függően, filozófiai síkon értekező alkotássá lesz, mely csak formai sajátosságaiban őrzi a valóságos dráma külső jegyeit, valójában beilleszkedik a szépirodalmi művek sorába és olvasmánnyá válik.

A fent említett történelmi-társadalmi okokból következik az a tény, hogy mind Közép-Európában — így Magyar- országon is -, mind Kelet-Európábán nem beszélhetünk virágzó drámairodalomról a XVI—XVI11. században. Azonban a különböző társadalmi formációk, s ebből adódóan a különböző egyéni sajátosságokkal rendelkező nemzeti kultúrák egymás mellett élése mindenképpen kölcsönhatást eredményez. így jelesebb íróink megpróbálják átültetni, egyéni mondanivalóval megtelíteni a tőlünk eltérő társadalmi szituációban született drámai műveket, s külföldi mintára igyekeznek egy nemzeti drámairodalmat létrehozni. Ez a küzdelem jellemző Bornemissza Pétertől és a protestáns vitadrámáktól kezdődően, a XIX. századig, a magyar nyelvű polgári színjátszás kialakulásáig.

Ezek a próbálkozások állandó színház hiányában két speciális területen vertek gyökeret, ahol, bár kevés számú, de értő közönséget találtak. Egyrészt a főúri udvarokban, másrészt az iskolákban.

A főúri udvarokban játszott udvari színjátékokról kevés adatunk van, s dráma is csak három maradt fenn. Ezeken a műveken érződik legjobban az alkotói kísérletezés, és a színházi mesterség tudásának hiánya. A külföldi szerelmes drámák és pásztorjátékok mintájára készültek, de többet adnak puszta szórakozásnál, megtelítődnek egyéni problémákkal, gondolatokkal, érzésekkel, a magyar életszokás sok apró jelével, mindezt veretes szépségű magyar nyelven. De a színpadi gyakorlat hiánya fogyatékos dramaturgiát eredményez, így nem tudnak megbirkózni a külföldről beáramló opera divatjával, s a vándorló, illetve leszerződtetett, idegenajkú társulatok mesterségbeli tudásuk fölényével kiszorítják ezt a műkedvelő jellegű formát.

Nem ilyen tiszavirág életű az iskolai színjátszás. Magyar- országon ez az egyetlen szervezett színjátszó lehetőség, mely hagyományokkal rendelkezik. A különböző felekezeti iskolák, valamint a katolikus egyházon belüli tanítórendek oktató és nevelő célzattal adatnak elő színdarabokat diákjaikkal, először csak latinul, nyelvtanulás céljából (Teren- tius, Plautus) majd magyar nyelven. Ekkor már a tanárok maguk írják, illetőleg fordítják színjátékaikat, s ezen művek egyre nagyobb látványosságukkal vonzzák a szűk iskola falain túli közönséget is, így hatásuk sokkal jelentősebbé válik.

Az iskolai színművek témái nagyrészt a bibliából és a történelemből vett históriák, hiszen elsősorban a nevelést kívánták hatékonyabbá tenni, de a komoly, retorikus hang mellett megjelenik az úgynevezett közjátékokban a népi.