Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Solymosi Sándor: Pont körül egy végtelen
MIIIHIIIIimillimilllWIIMiUllMllllllJllllllllllllllll.il MII IHMMIMIMMHHmimmmiNHIIMIHtIIIIIIIIHIHmmiMUMnMMIMMHnilHHIHIIIIIIMIIMMMIIMmiMHIIIIIMimillltimilimiHlllllllllimiIINMMNUHIIMIMIIIIIIIIIIIIIIIMI I SOLYMOSI SÁNDOR: Pont körül egy végtelen .............................. i iiiiimiiiaiiimiHiiiiiiiiiiiiiiiiiliiiiiiitmiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiHMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiimiiiHiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii," Amígelindulunk pokolba minden ars poéticát a szó úgyis csak füstölög magába’ én időnként meghalni szoktam ha belesimulsz egészen két kezem bolyongó tízágú csillagába vagy ha elképedt mezőkön kel a hajnal s csillagot virágzik a békarógta este s olyankor emlékezem a tollat letenni nem lehet ezernyi szél kavar szeszéllyel egymásba s önmagunkba minket ám itt a helyünk jól vigyázzunk ezt a világot meg ne váltsák de formáljuk saját képünkre létét mert az út ha előttünk kitárul nem mindegy hogy mit viszünk magunkkal Faundal szellő nász harang csobogás álom szénkék tücskök pipacsok árnyék füst nyírfa lebegés nyár csönd lomb szerelem szellő-harang násza csobogás szénkék tücskök álompipacsok nyírfa füstje árnyék lebegés nyári csöndek lombja szerelem szellő szellő szellő csobogás szénkék álom szénkék pipacsok nyírfa árnyék nyírfa lebegés nyárcsönd nyárlomb csöndlomb szerelem — s a csillag az milyen varázs — búcsúzó szőke villanás alkonyba tévedt délután mi ketten értjük meg csupán — és mi lehet a szerelem — zörgő-mosolygó türelem szíveden táncot jár a szél ezüst virág hull falevél — mi hát anyám az életem — egy pont s körül egy végtelen a pont — kicsiny bezárt világ kiteljesíti önmagát — de hogyha egyszer meghalok — a csönd szemedben fölragyog majd fűben fában létezel és fájni fogsz: ember leszel ma írni kell mert holnap nincs bocsánat hát írok magamtól magamról magamnak hogy kézhez szelídüljön az álom és meglassuljon a fény futása a por vagyunk pipacsnyi vágyunk lábnyomában énekünk foszló hajnali gyász Anyám mesél — anyám mi az hogy éjszaka — csillagok fényes bánata a holdban egyes-egyedül nagyapa ül és hegedül Laudamus veteres a házak ablakából a messzi útra néz és kikönyököl a vénség kék hegyeket és port lát forgó ördögmotollát — elébe hull a kétség éjjel sütős a párna az égbe mind az ének tiszteljétek az öregeket hiszen olyan keveset éltek Fénybeszéd a haza nem a háromszínű zászló nem pántlika a föld kalapján nem érdem és nem követelés melldöngetés a kocsmák asztalánál nem elvont sánta nonpluszultra vérben forgó szemek bálványa hogy felmagasztosulj mondván hogy érte halsz meg ha önmagadba sápadt szikes életedben érte soha semmit sem is csináltál mert nem engedted közel magadhoz hogy meg porozzon az értelem szavával a haza kenyeret dagaszt tetőt emed fejed fölé elébed réteket terít virágot fon hajad köré keresztülfolyik szíveden mikor lilul az alkonyat simogatást hasít beléd combjai közé befogad kezét kezedben fürdeti megvarrja szakadt ingedet szerelemruhát ad reád szül neked pancsos gyermeket hogy etesd altasd és szeresd és ne légy hozzá mostohább mint hozzád volt e röpke lét hogy általa élhess tovább 8
